11. fejezet - Lovagkereszt lovag nélkül

привет!
Újra itt! Mindenkinek jó őszi szünetet kívánok (akit még érint)!
 Ebben a fejezetben szó lesz egy kicsit a vaskeresztről is, amit én inspirációhajhászás közepette láttam meg több első- és második világháborús képen is. De legelőször, mint ahogy majd a történet is mondja 1813-ban, a napóleoni háborúk után adtak át. Ez az egykori Porosz Királyság és később az egységes Németország katonai kitüntetése volt.
Na, de nézzük is kinek voltak porosz ősei. :)
U.I.: ha bármi gond van a német mondatokkal, kérlek szóljatok! :D
--------------------------------------

Fütyörészve mentem az osztálytermünk felé, mikor megláttam valamit az ajtó alatt lévő pad alatt. Először csak azt láttam, hogy csillog ott valami, így lehajoltam, hogy felvegyem. Kikerekedett szemmel forgattam meg az ujjaim között. Egy lovagkereszt volt. A szélén a vas már kezdett sötétszürkévé válni, a közepét borító fekete festék pedig itt-ott mintha kicsit megfakult volna, de ezen kívül tökéletes állapotban volt. Sejtettem, hogy ez nem az iskoláé, mert különben mit keresne a folyosón? Azt viszont nem tudtam, hogy kié lehet, mert még senkinél sem láttam ilyet. A lánc, amin lógott elszakadt, a törött szem ott lógott a végén. Ez viszont már ismerős volt. De mikor végig akartam gondolni, hogy kié lehet, rájöttem, hogy minden harmadik srác nyakában lóg valamilyen medál. Nem akartam már reggel lefárasztani magam azzal, hogy végiggondolom kinek milyen lánca van.

Bementem a termünkben, közben megvizsgáltam a vaskeresztet. Az alsó szárán lévő évszám alapján már több mint 200 éves. 1813… Ahhoz képest nem is tűnt olyan réginek. Akárkié is volt, jó gondját viselte. Az évszám fölött tölgyfalevelek és egy korona díszelgett. Megfordítottam. A vasba egy név és egy újabb évszám volt belegravírozva, de alig bírtam kinézni belőle a betűket. Sőt. Öt perc után feladtam. Lili leült elém, tengerzöld tekintete a kezemben tartott kitüntetésre terelődött. Azonnal rákérdezett, hogy azt meg honnan szedtem. Felé mutattam a hátulját, hátha ő ki tud valamit silabizálni belőle. A dátumot és a mellé írt helyet igen. 1813. március 15., Preußen. A nevet viszont ő sem tudta kiolvasni, pedig kipróbált mindent.

- Preußen? – kérdeztem. Tudtam, hogy rosszul ejtem ki, mert a lány és a mellettem elhaladó Roderich is felkuncogott. A fiú megállt mellettem és lenézett a kezemben lévő medálra. Éreztem, hogy fölém hajol, fél kézzel az asztalomra támaszkodott. Próbáltam nem elpirulni a közelsége hatására, de szerintem nem sikerült. Finoman végigsimította a hajam, aztán megszólal.

- Azt jelenti Poroszország. Hogy került hozzád egy 200 éves lovagkereszt, ilyet nem szoktak csak a folyosón találni – mondta, közben lehajolt hozzám, hogy jobban lássa. Arca az enyém mellett volt, a tekintetünk találkozott, ahogy rám sandított. Mögötte Lili levakarhatatlan vigyorral nézett minket.

- Pedig pont ott volt. A pad alatt. Szerintem valaki elveszítette – húztam a szám. Mindketten hümmögtek. – Akkor most olyanokat kéne keresni, akiknek vannak porosz felmenői? – kérdeztem.

- Ha visszalátsz a nyolcszázas évekig, akkor könnyű lesz, de amúgy… - kuncogott a szobatársam.

- Hülyének néznek, ha eléjük állok ezzel a szöveggel: „Nem folyik az ereidben véletlenül egy kis porosz vér?”

Mindketten felnevettek, mire Alfred is mellettünk termett, tudni akarta mi olyan vicces. Aztán, mint valami szarka, ami szereti a csillogó tárgyakat, felkapta a vaskeresztet és elkezdte körbemutogatni a már megérkezett osztálytársainknak. Mi meg utána rohangáltunk.

- Leave me alone, you bloody… - ordibált vele Arthur, de nem tudta befejezni a sértést, mert az amerikai hátára ugrottam és megpróbáltam kikapni a kezéből a keresztet. Az persze csak még jobban ellenkezdett. A velünk szemben ülő angol szeme kikerekedett, aztán csak legyintett egyet és inkább kiment még egy kicsit a folyosóra. A liechtensteini lány kikapta Alfred kezéből a kitüntetést és futni kezdett az ajtó felé, majdnem fellökve a padok között sétáló Arthurt. Az amcsi ledobott a hátáról egyenest Roderich karjába, aki majdnem hátraesett velem együtt. Elpirulva néztem rá, de ő csak mosolygott, majd megigazította a szemüvegét. Csak egy titkos puszit nyomott az arcomra, aztán utamra engedett.

Azonban Lilit és Alfredot sehol se láttam. Ellenben megakadt a szemem Gilberten, aki úgy kapkodta a fejét, mintha az ördög lesne a szekrények mögül. Németül motyogott valamit az orra alatt. Odasétáltam hozzá, és mikor megérintettem a vállát, összerezzent. Szeme ide-oda cikázott, nagyon rémültnek tűnt. Ez szellemet láthatott, gondoltam.

- Gilbert, jól vagy? – kérdeztem tőle, de ő csak a fejét rázta, közben:

- Mutter wird mich töten[1] – motyogta szinte félve. Csak annyit értettem, hogy anya. Az alsó ajkát kezdte rágni, közben idegesen dobolt a lábával.

- Elhagytál valamit? – hajoltam kicsit közelebb hozzá, hogy lássam a szemét, amit megnehezített azzal, hogy lehajtotta a fejét. – Gil?

- Bruder, alles in Ordnung? [2]– jelent meg Ludwig mögöttem, mire a testvére rögtön megváltozott, mintha semmi sem lenne.

- Ja, West, mi lenne? – vigyorgott idétlenül, mint ahogy szokott. Az öccse összevonta a szemöldökét, aztán mintha a tekintetével üzente volna a bátyjának, hogy majd később megbeszélik. Azonban amint belépett a terembe, Gilbert arcára kiült az előbbi elkeseredett kifejezés. Ezúttal legalább rám nézett.

- Szóóóval? – kérdeztem most szándékosan magyarul, de szerintem értette. – Elvesztettél valamit?

- Nein… Ja… Vagyis… - hebegett össze-vissza, aztán már épp megszólalt volna, mikor megszólalt a csengő. – Órák után itt maradsz és segítesz megkeresni? Ha Ludwig megtudja, rohadtul halott vagyok – csak ennyit mondott, meg se várta a válaszom, majd elrohant.

Azt se tudtam, mit vesztett el, de volt egy sanda gyanúm. Ekkorra, pont a másik irányból, befutott Lili is, a kezében a vaskereszttel. Arca kipirult, de aztán diadalittasan emelte magasba a fémtárgyat. Gyorsan berohantunk a terembe, mert láttuk, hogy jön a tanár. Visszacsúsztatta az én kezembe, miközben mentünk be, én meg azonnal a zakóm zsebébe tettem, mielőtt Ludwig megláthatta volna. Leültem a helyemre, aztán kinyitottam a füzetem és a tanár előtt belépő Alfredra vigyorogtam, aki a tekintetével próbálta közölni, hogy lesz még visszavágó.

Oké, visszavágó nem lett, de kérdőre vont, hogy honnan van nekem olyanom. Csak megvontam a vállam, de kértem, hogy ne nagyon beszéljen róla senkinek. Széles mosollyal bólintott, aztán azt imitálta, hogy lakatot tesz a szájára, mire kitettem a kezem, hogy a kulcsot is kérem ahhoz a lakathoz. Megforgatta kék szemeit és a láthatatlan tárgyat a tenyerembe pottyantotta.

Mondjuk ő talán túlságosan is komolyan vette ezt a lakatos dolgot, mivel következő órán, mikor felszólította a tanár, ő azt mutogatta, hogy lakat van a száját, majd felém bökött. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Mi az, hogy én? Összehúztam a szemem és hátat fordítottam neki. A tanár persze tőlem várt magyarázatot. Csak ártatlanul vigyorogtam, mintha semmiről sem tudnék. Feliks mellettem röhögött, először csak a szájára szorította a kezét, végül már a padra is leborult. Köszönöm a támogatást, Łukasiewicz! A lengyel feje fölött Toris nézett rám szánakozó tekintettel, de arcán neki is mosoly ült. A többiek persze másképp reagáltak. Ki hangosan, ki halkabban nevetett. Arthur például ordítozott az amerikaival, hogy ne legyen már ilyen gyerekes, mire az még gyerekesebben reagált: úgy csinált, mintha elsírná magát.

Szegény tanárnő meg csak állt a káosz közepén, ide-oda kapkodta a fejét. Aztán… nem azt tette, amire számítottunk. Ő is nevetni kezdett velünk.

Órák után a termünk előtt álltam és Gilbertre vártam. A fiú miközben jött felém, minden kis rést átvizsgált. Már biztos voltam benne, hogy mit hagyhatott el. De azért élveztem egy kicsit a kétségbeesett kutatását, ahogy még a szekrényt is megpróbálta arrébb rángatni. Jaj, Gilbert!

- Örülök, hogy segítesz – mosolygott halványan, mikor észrevett. Elém állt és egy pillanat gondolkozás után megpróbálta leírni a keresett tárgyat. – Szóval egy…

Mielőtt megmondhatta volna, hogy mit is keres, felemeltem a kezem, amiben a vaskeresztet tartottam. A szeme kikerekedett, aztán már az ujjaim között se volt a kitüntetés. Megforgatta a kezében, remélve, hogy nem talál rajta semmi hibát, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem volt semmi baja. Azt kérdezgette hol találtam, mire csak mosolyogva a padra böktem. Összehúzott szemöldökkel megvizsgálta az elszakadt láncot, aztán széles vigyorral rám nézett.

- Megmentetted az életem, meine Liebe.

- Ki ölt volna meg? – kuncogtam. Megint elmerült a gondolataiban, aztán az ujján kezdte számolni a lehetséges gyilkosokat. Meglepetésemre elég sokan voltak.

- Hmm… anya, apa, Ludwig, a nagyszüleim… nem lett volna kellemes elmondani nekik, hogy elhagytam egy kétszáz éves családi kincset – húzta a száját, aztán gyorsan zsebre vágta a keresztet, mielőtt megint elhagyta volna, de a lánca továbbra is a tenyerében volt.

- Elcsórtad otthonról vagy mi?

- Nein. Mindig az elsőszülött örökli. Előttem anyáé volt, azelőtt az ő apjáé… és így tovább. A tizenhatodik születésnapomon kaptam meg. Postán, de megkaptam – nevetett fel, aztán a szemembe nézett. – Dankeschön!

- Szívesen! – mosolyogtam, aztán a szakadt lánc felé böktem az állammal. – Elviszed az ékszerészhez? – kérdeztem. Biccentett egyet, aztán megkérdezte, hogy el szeretném-e kísérni. Mivel más dolgom nem nagyon volt, így igent mondtam.

- Hogy a picsába szakadhatott el? – gondolkozott hangosan, miközben az utcán mentünk. – Eddig nem volt semmi baja a láncnak.

- Biztos elöregedett – szuggeráltam a tárgyat. Nem tűnt mai darabnak, lehet, hogy még az édesanyja is ezen a láncon viselte. Vagy nem.

- Mutti nem is viselte, ő a dobozában tartotta, mondjuk, a lánc nem tudom, mennyi idős lehet. Én ezzel együtt kaptam.

- Akkor neked vannak porosz felmenőid? – kérdeztem. Felkuncogott a kérdésre, aztán büszkén kihúzta magát.

- Elhiszed, ha az mondom, inkább porosznak tartom magam, mint németnek?

- Poroszország 1947. óta nem létezik – közöltem vele, bár tudtam, hogy tudja, hiszen ő tartott Poroszországról előadást a témahéten. Ki is egészítette a mondatom.

- 1947. február 25-e óta – emelte fel a mutatóujját. Elismételtem, amit mondott, csak egy kicsit gúnyosabb hangnemmel. Kaptam is érte egy szúrós pillantást. – Tehetek róla, hogy büszke vagyok a gyökereimre, meine Liebe? Valamelyik ősöm harcolt a napóleoni háborúkban. Ez azért valami, nem?

- Persze-persze – legyintettem, mintha ez valami kis semmiség lenne. Morcosan eltátotta a száját, aztán úgy csinált, mintha megsértődne rám. Ha a gyerekesség fájna…

Az ékszerész pár pillanat alatt megcsinálta a szakadt láncot, mi pedig indulhattunk vissza. Ő tovább játszotta a megpukkant kisfiút, én meg úgy tettem, mint akit nem zavar a viselkedése. Rám is sandított párszor, nekem pedig sikerült mindig elkapnom őt.

- Tudod, mit? Alkut ajánlok: elhiszem, hogy porosz vagy, te pedig nem játszol többet kisgyereket, aki nem kapott csokit, oké? – állítottam meg mosolyogva. Úgy tett, mint aki elgondolkozik, de aztán hozzátett az alkuhoz még valamit:

- De csokit azért még kapok?

- Majd a főzőklubban csinálok neked valamit – nevettem fel. Egy örömkiáltás közepette vette fel újra a tempóm, közben meg már tervezte, hogy milyen édességet is kérjen.

Vacsora előtt indultam a szokásos zongorázgatásunkra Roderich-kel, aki egy csókkal köszöntött, mikor leértem a szobánkból. Rám mosolygott, aztán szokás szerint felajánlotta a karját. Egymásba karolva mentünk át a suliba, ahol folytattuk az Örömóda tökéletesítgetését. Végül úgy csináltuk, hogy ő játszotta a bal kéz részt, én pedig a jobbat. Valahogy sikerült összehozni, így is sokat hülyéskedtünk, mert valahogy mindig összeakadtunk, pedig ő már profi zongorista volt. Kuncogva kezdtünk bele megint, de a vége ugyanaz lett: teljes káosz.

- Szerintem mára elég – mondtam kacagva, a könnyeimet törölgetve. Akárhányszor újraindult a mű, én akaratlanul is röhögni kezdtem, Roderich pedig követett ebben. Az oldalának dőltem, aztán a fejem a vállára hajtottam és lehunyt szemmel ücsörögtem mellette, míg ő egy egyszerű kis dallamot játszott. A lábammal doboltam a földön a tempót, közben halkan dúdolgattam. Azt kívántam, bárcsak minden nap ilyen lehetne.

Vacsora után kimentem a teraszra kicsit levegőzni. Már fáradt voltam, de jól esett a hűvös októberi levegő. Mélyet sóhajtottam és összefontam a mellkasom előtt a karom, utána felnéztem a csillagos égre. Mosolyogva kerestem meg a Göncölszekeret, utána a kistestvére után kutattam, amit sosem találtam meg eddig. Kizártam mindent, csak a végtelen univerzum és én maradtunk.

Kiskoromban mindig kimentem nyaranta a kertbe, hogy hullócsillagokra vadásszak. Anyáék mindig azzal etettek, hogy a hullócsillagok az udvarunkon is landolhatnak. Mikor megpillantottam egyet, azonnal a keresésére indultam, de egy idő után csalódottan caplattam be a házba. Aztán egy nap elrejtettek egy ezüst, csillag alakú medállal díszített nyakláncot és kiküldtek újból vadászni. Persze most adtak tippeket, hogy hol keressem. Emlékszem, hogy milyen boldog voltam, úgy hittem, hogy az a hullócsillag, ami lezuhant hozzám. Sokáig a nyakamban lógott a medál, de nyolcadik után úgy döntöttem új nyakék után nézek. Eddig még nem találtam ilyet, de már elkezdtem a kutakodást.

Egy hang rántott ki az emlékeim közül. Felnéztem, előttem két méterrel Roderich állt, épp felém sétált, ajkain halvány mosoly virított. Közelebb jött, aztán a kezét nyújtotta felém és lehúzott a korlátról. Átölelte a derekam és magához húzott egy csókra, aminek hatására azonnal hullámozni kezdett a mellkasom, a szívem még hevesebben kezdett verni, az elmém pedig elöntötte a rózsaszín köd, már semmit se láttam, se hallottam, csak őt. Megsimogatta az arcom, mikor elhúzódott, ujjai nyomán a bőröm felforrósodott, olyannyira, hogy már kezdtem azt hinni kigyulladok. A nyaka köré fontam a karom és kissé lábujjhegyre állva szorítottam magamhoz. Megpuszilta a halántékom és elengedett. Én is elléptem tőle kissé, kezdtem felfogni a környezetemtől jövő zajokat, ingereket. Pláne úgy, hogy ez az inger majdnem fel is lökött. Eliska és Gilbert rontottak el közöttünk, mindkettőnket kissé félretaszítva. Mérgesen néztem utánuk, de láthatóan egyikük sem törődött velünk.

Egyszerűen nem értettem, hogy mi lelte ezt a kettőt, főleg ha együtt voltak. Külön-külön jó társaságot nyújtottak, de együtt konkrétan a világ ellen fordultak, nem érdekelte őket semmi… Egyszerűen idegesítővé váltak.

- Mi bajuk lehet? – suttogtam inkább magamnak, mint a világnak, de Roderich így is válaszolt.

- Egyszerűen ilyenek. Nem tehetsz ellene semmit – fogta meg a kezem és behúzott a kollégiumba. A közös helyiségben leültünk egy kanapéra és beszélgetni kezdtünk. Nem érintettünk igazán mély témákat, csak ami eszünkbe jutott. Halkan nevettünk, mikor Katya feje megjelent az ajtóban és közölte velünk, hogy takarodó van. Elköszöntem az osztrák fiútól, és az ukrán szobatársam nyomában felmentem a lépcsőn. Nem mondott semmit, de a vigyora mindent elárult arról, amit gondolt. Csak legyintettem egyet, remélve, hogy ejtjük a témát, de csalódnom kellett, ugyanis mivel friss volt a kapcsolatom, így minden fontosnak tűnő eseményről be kellett számolnom nekik. Lili a hajam fonogatta, az egyik széken ülve pedig Katya faggatott. Már nem győztem nekik mesélni a mai estémet, de szerencsére a liechtensteini osztálytársam halkan közölte, hogy fáradt, így gyorsan elmentünk lezuhanyozni, majd pedig ágyba bújtunk.

Az ablakon bámultam ki egy ideig, de az én szememre csak nem jött álom. Felültem egy óra forgolódás után és úgy döntöttem sétálok egy kicsit. Róttam a nyugati szárny folyosóit, ahol akár a légy zümmögését is hallani lehetett akkora csend volt. Körülnéztem, próbáltam kizárni a fejemből az elmúlt napok szívmegdobogtatós pillanatait. Valahogy tudtam, azok miatt nem tudok már sokadik napja egy jót aludni. Az eszem akaratlanul is azon a jeleneten jár a japánkertben. Olyan tökéletes volt, szinte már nem is tűnt valóságosnak. Néha eszembe jutott, hogy mi van, ha csak álmodtam. De aztán szerencsére az élet ezt megcáfolja és rájövök, nagyon is valóságos volt. Leültem a harmadikra felvezető lépcsőre és a tenyerembe temettem az arcom. Vigyorogtam, mint a tejbetök, úgysem látott semmi.

- Oh, Nacht, meine Liebe – szólalt meg mögöttem (nyilvánvalóan) Gilbert, mire felugrottam. Ott állt tőlem pár foknyira, ő is pizsamában, arcán laza mosollyal. – Hogy-hogy itt?

- Gilbert, a nyugati szárnyban vagy, azaz a lány kollégiumban. Ezt a kérdést nekem kéne feltenni – néztem végig rajta. Felkuncogott és lejött egészen mellém.

- Dolgom volt – felelte végül és leült. Hosszú lábait kinyújtotta, kezeit a feje fölé emelte egy ásítás kíséretében. – Épp indultam vissza a szobámba.

- Ééértem – ezzel lehuppantam az előbbi helyemre. – Én meg nem tudok aludni.

- Meleg tej mézzel – mondta ekkor, mire kérdőn néztem rá. Szemei rám villantak. Ekkor tűnt fel, hogy az íriszei nem lilák, hanem pirosak. Hogy? – Nekem kiskoromban mindig segített elaludni.

- Honnan szedjek tejet és mézet? – kérdeztem. A válasza egyértelmű volt: konyha. Felsóhajtottam, aztán indulni készültem. Egy próbát megért, veszíteni biztos nem veszítettem vele. A legnagyobb meglepetésemre felajánlotta, hogy elkísér. Némán bólintottam és vele a nyomomban elindultam a konyha felé. Átvágtunk a közös helyiségen, majd az ebédlőn is, át egy kis ajtón, ami a keresett terembe vezetett. Kivettem a hűtőből egy már felbontott tejesdobozt, addig Gilbert levett nekem egy bögrét. Aztán a méz keresésére indultunk. Azt meg kell jegyeznem, hogy legalább fél óráig kerestük.

- Hol a francban lehet az az izé? – morogta az orra alatt immár negyedszerre. Most már nem bírtam tovább, elnevettem magam. Gyilkos tekintettel meredt rám, mire én az egyik pulthoz léptem és felemeltem egy üveget, rajta nagy aranyló betűkkel a MÉZ szóval. A homlokára csapott.

Gyorsan megcsináltam az italt, amit mondott, ezt követően pedig lassan kortyolgatni kezdtem. A szemem továbbra se vettem le a porosz fiúról, aki ugyanúgy visszanézett énrám.

- Miért van az az érzésem, a szemem miatt bámulsz? – kérdezte egy kis idő után. A tekintetem azonnal a bögrére kaptam, szinte éreztem, ahogy paradicsompirossá válik az arcom.

- Csak… mert… más? – hebegtem, de közben én sem tudtam, hogy hogyan értem. Közvetlen elém lépett és az államnál fogva kényszerített, hogy ránézzek.

- Ja, más. Csak annyi a különbség, hogy nem színes kontaklencse van rajtam, hanem átlátszó – mondta szinte érzelemmentes hangon.

- B… bocsánatot kérek – sütöttem le a szemem amint elengedett. Halk sóhajt hallatott.

- Semmi baj. Nem te vagy az első, aki így reagált.

- Nem is azért, csak… sejtettem, hogy színes kontaklencsét viselsz, de azt hittem… vagyis nem gondoltam, hogy vörös a szemed alatta.

- Nem is gyakori…

- Tudom – suttogtam, de meghallotta. Azonnal visszakérdezett, így kénytelen voltam elmondani, hogy kicsit utánanéztem a betegségének. Arra számítottam, hogy mérges lesz, de egy újabb meglepetést okozott azzal, hogy melegen elmosolyodott.

- Nem vagy még álmos? – billentette kissé oldalra a fejét. Bólintottam, miközben a szememet dörzsöltem. Gyorsan elmostam a bögrét, aztán vele az oldalamon elindultunk a lépcső felé. Ásítozva lépdeltem előre, majdnem nekimentem a közös szoba ajtajának is, de szerencsére a mellettem sétáló fiúnak több lélekjelenléte volt, mint nekem, így gyorsan félrehúzott az ajtó útjából. Hálásan néztem rá, de ahogy láttam, ő majdnem megfulladt a visszatartott nevetéstől. Nagyon vicces…

- Jó éjt – motyogtam neki félálomban és elindultam fel a szobámhoz. Láttam, hogy összevont szemöldökkel mered utánam.

- Gute Nacht. Ich glaube…[3]  – felelte, majd eltűnt. Mi? Végül feladtam. Túl fáradt voltam ehhez.

---

[1] Lényegében: anya ki fog nyírni (német)

[2] Minden rendben? (német)

[3] Jó éjt. Azt hiszem… (német)