12. fejezet – Szülinapos(-s)ok(k)

Hej!
Újra itt egy újabb fejezettel, ami most egy kicsit aktuális volt számomra. :D Nem egy hosszú fejezet, de próbálkoztam élvezhetőre összehozni, remélem tetszeni fog!
------------------------------

Mint utólag kiderült, a főzőklubnak egyféle feladata, hogy ha valakinek szülinapja van, akkor csináljon neki egy tortát, legalábbis, ha valaki megkeresi őket ez ügyben. Nos, az első ilyen felkérés még október elején volt, mivel harmadikán Ludwig ünnepelte a születésnapját. Hozzám Feli rohant oda, hogy ha tudunk, akkor csináljunk valamit, de már Gilbert is szólt Francis-nek időközben. Szóval másodikán tortát gyártottunk.

Utána megtudtam azt is, hogy az október lesz számunkra a legzsúfoltabb hónap. Egy csomó felsőbb évesnek volt ebben a hónapban a születésnapja, köztük a tajvani főzőklubos lánynak, Xia-nak is. Szóval a témahét után volt egy csomó melónk ezzel is. Felosztottuk a melót: volt, aki a tésztát csinálta, más sütött, egy harmadik ember a díszítést csinálta, a negyedik meg összeállította. Mivel pont tizenketten voltunk, így három csapat váltotta egymást, mindig volt valaki, aki készíthette az újabb remekműveket.

Mondjuk voltak olyanok, akiknek különleges kívánságaik voltak, mint például, hogy muffint készítsünk, vagy valami egyszerűbb süteményt. Oliver szívesen bevállalta a muffinokat, Eliska pedig a kis sütiket. Én is besegítettem nekik, de néha már nagyon elegem lett a sütögetésből, már fantomokat láttam… öhm, éreztem, Katya pedig meg is jegyezte, hogy süti illatom van. Amikor meg már mindenkinek elege lett, akkor jött a feszkólevezetés, értsd: hozzávalócsata. A legjobban talán Roderich szórakozott rajtam, mivel pont ő kapta el a lisztcsata utáni pillanatot. Először kikacagta magát, majd pedig segített kiporolni a fehér port a hajamból. Aztán kaptam egy csókot és egy ölelést is, bár későn jött rá, hogy nem csak a hajam, de a ruhám is liszt borítja. Sötét nadrágján és pulóverén fehér foltok jelentek meg. Rajtam volt a nevetés sora. Tekintetén átsuhant egy kis bosszúság, amit csak reméltem, hogy megjátszik, de aztán halványan elmosolyodott.

Már október 24-e volt, másnap volt Xia születésnapja. Őt elküldtük, hogy ne lássa a tortáját, valakit pedig az ajtó elé állítottunk, hogy biztos ne jöjjön be. Én díszítettem a süteményt, épp azon gondolkoztam, hogy hogyan is kéne, mikor Gilbert robbant be, arcán a lehető legszélesebb vigyor virított, ami semmi jót nem sejtetett szokás szerint. Eliska odapattant és megölelte a fiút, majd egy puszi után elengedte, mire az felvázolta a tervet, amit újonnan kitalált.

- Két nap múlva lesz az arisztokretén születésnapja. Csináljunk már neki egy meglepitortát! – lelkesedett. Szemei csak úgy csillogtak, Eliska szavaival élve, mint két ametiszt, látszott rajta, hogy semmi sem állhat az útjába. Kivéve én. Összehúztam a szemem és körbefordultam.

- Álmaidban, seggfej! – emeltem fel a kezemben lévő spatulát. Nem egy serpenyő, de nálam minden fegyverré válhat.

- Oh, hallo, meine Liebe! – úgy tett, mint aki most vesz észre. Hagyta, hogy a cseh lány rácsimpaszkodjon, utána annak a vállára tette a kezét. A gilbertes mosoly továbbra is az arcán virított. – Akkor ezt vegyem úgy, hogy nem segítesz a tortája elkészítésében?

- Nem! Te nem fogsz segíteni benne, mert én fogom megcsinálni! – néztem rá mérgesen, közben a „te” szónál rá mutattam, az „én”-nél meg magamra. Sadiq már majdnem közbeszólt, hogy én nem vagyok benne a másnapi csapatban, de egy pillantással elhallgatattam. A német összehúzta a szemét, mintha azt kérdezné, tényleg?

- Ó, szóval saját kezűleg készíted az arisztokreténnek. Milyen jó barátnő vagy – gúnyolódott, mellette Eliska kuncogott. Láttam, hogy a többiek kicsit hátrébb húzódtak, mielőtt robbant volna bennem a bomba. Gyorsan vettem egy mély levegőt és lehunyt szemmel elszámoltam tízig. Majd húszig. Ott már elég nyugodt voltam ahhoz, hogy halkan válaszoljak, ne kiabálva.

- Ha bármit megpróbálsz Roderich ellen, te szaros német, akkor biztos, hogy kinyírlak! – feleltem. Láthatóan nem ijesztette meg a fenyegetésem.

- Esküszöm, érdekel, hogy minek hívsz ilyenkor – kuncogott, aztán Francis-re nézett és pusztán a tekintetével üzent neki valamit. Még én is kiolvastam azokból a lila szemekből, hogy mit.

- Jaj, Lizzy, ne légy ilyen! Csak hülyéskedik! – kezdte védeni Eliska, de tudtam, hogy Gilbert nem viccel. Ha Roderichről van szó, akkor nála nem létezik a vicc kifejezés, vagy ha igen, akkor egy teljesen más értelemben. Ahogy láttam, a fiú el is vigyorodott, mikor a hülyéskedik szót hallotta. Mindketten tudtuk, hogy nincs így…

- Jaj, srácok! Nagyon köszönöm! – mosolygott ránk Xia, mikor meglátta a tortáját. Gyorsan elfújta a gyertyákat, már alig várta, hogy megkóstolja. Gyorsan felszeletelte a tortát, mindenkinek szétosztotta a neki járó szeletet. Ő volt az egyetlen, aki két tortát kapott. Egyet az osztályától, egyet a főzőklubtól. A miénk kicsit kisebb volt, négyszögletű, rajta Tajvan zászlójával. Gyorsan el is tűnt minden morzsa. Xia azonnal megkérdezte, hogy ki díszítette így, mire mindenki felém bökött. Halvány mosolyt villantottam rá, ő pedig azonnal megölelt. Felvetette, hogy ez akár lehetne egy jól bevált séma is: mindenkinek a saját országának zászlajával díszített torta. Nem is rossz ötlet! Megfogadtuk, ha ezután valaki kér süteményt, felvetjük ezt a lehetőséget.

Mondjuk Roderich-nek nem ilyen tortát csináltam. Mint klisé osztrák, szereti a Sacher-tortát, így vállalkoztam arra, hogy megcsinálom. Oké, pontosan ugyanolyat nem tudtam készíteni, de a neten talált receptek közül a leginkább dicsértet választottam ki.

- Hali, Lizzy, hogy megy? – nyitott be Feliks, mikor a sárgáját kevertem össze a cukorral. Megrántottam a vállam és közöltem, hogy eddig jól. Még nem gyulladt fel semmi. Erre a lengyel kuncogni kezdett és megkérdezte, hogy miben segíthet. A pult szélén lévő fehérjékre és a habverőre mutattam, mire ő felkapta azokat és már be is kapcsolódott a sütés-főzésbe. Megnéztem, hogy a csoki kihűlt-e már, aztán mikor jó lett, beleöntöttem a cukros tojásba.  – Milyen torta lesz ez? – szólalt meg hirtelen a barátom, mikor meglátta az előkészített baracklekvárt, lisztet, meg étcsokit. Büszkén jelentettem ki: Sacher-torta. Megforgatta a szemét, aztán azt mondta, valahogy sejtette, hogy ez lesz a válaszom. Rákuncogtam és megnéztem, hogyan áll a hab.

Beletöltöttem a tészta felét az egyik, a másikat a másik formába. Amíg sült, megterveztem, hogy milyen díszítést csinálok rá. Próbáltam kizárni a fejemből Feliks hülyeségeit, aki láthatóan szabotálni akarta a fáradozásaim, de nem hallgattam rá.

Mikor megsült, hagytam hűlni a tésztát, aztán, mivel másnap már nem volt időm szórakozni vele, összeragasztottam a két felet a lekvárral, majd leöntöttem az étcsokoládéval. Betettem a hűtőbe, hogy megszikkadjon egy kicsit, addig elkészítettem egy csokikrémet, amivel a szélét díszítettem. Miközben én a habos krémmel szutyakoltam, Feliks tovább beszélt.

- Szerintem fölösleges, amit csinálsz. Úgyse fogja viszonozni – húzta össze a szemöldökét.

- Honnan tudod? – kérdeztem fel se nézve a tálból.

- Csak rá kell nézni! Ő nem fog így tortát sütögetni neked.

- Nem is várom el, hogy tortát süssön nekem – feleltem halkan. Egy sóhajt hallatott válaszként, aztán egy puszit nyomott az arcomra és azt tanácsolta, ne csak adjak, hanem néha kérjek is. Halvány mosolyt villantottam rá. Ezzel meg is kértem őt, hogy vegye ki a tortát és lehetőleg ne ejtse le. Ki is kérte magának ezt, mert neki nem szokása cuccok leejtése. Erre már felnéztem. Mindkettőnk lelki szemei előtt ugyanaz a Varsói kép jelent meg, mikor Feliks a konyhájukból kilépve azonnal le is ejtette az aznapi ebédünket. Gyorsan elkapta a fejét és inkább a hűtőhöz lépett. Seperc kidíszítettem a csokis habbal, aztán késznek nyilvánítottam magam. Lefedtem a művem és elindultam, hogy felvigyem a tanáriban lévő hűtőbe. Kaptam rá engedélyt az osztályfőnöktől, ugyanis nem mertem a főzőklubban hagyni a tortát. Túlságosan féltem, hogy Gilberték csinálnak vele valamit.

- És akkor most lestoppollak magamnak! – jelentette ki a lengyel barátom, aki belém karolt és húzni kezdett a kollégium felé. Vasárnap lévén nem kellett tanulni, így viszont volt bőven szabadidőnk hülyéskedni a városban. Először átöltöztünk valami melegebbe, hiszen mégiscsak október végét írtunk, aztán célba vettük a kisvárost. Sétáltunk egyet a parkban, aztán benéztünk az egyik boltba és vettünk egy csomó édességet, amit aztán az esti közös filmezésnél felfaltunk a lányokkal.

A nagyteremben volt a mozi, a fiúk berángattak egy csomó padot a falon lévő nagy plazmatévé elé, voltak, akik az egyik heverőt is odavitték. Mi egy asztalra telepedtünk le egy kicsit hátrébb, Feliks a balomon, Lili a jobbomon, a lányon túl pedig Katya kuporgott, kezében egy nagy csomag gumicukorral. A konyha mikrójának segítségével csináltunk két tál pattogatott kukoricát. Nem sokkal utánunk megérkezett Toris is, két fiúval a másik osztályból, akikkel a két hónap alatt összebarátkozott.

- Mehet a film? – kérdezte egy végzős srác, amikor már senki se ment se be, se ki. Egy emberként kiáltottunk neki egy igent. Vigyorogva nyomta meg a kezében lévő távirányítón a lejátszás gombot.

- Boldog szülinapot! – vigyorogtam Roderich-re október 26-án, hétfőn, mikor már minden óra befejeződött. Meglepetten nézett az étcsokoládés tortára, mint aki el se hitte, hogy ezt tényleg ő kapja. Mosolyra húzódtak az ajkai és elfújta a tortán lévő 15-öst ábrázoló gyertyákat. Átvette az Sacher-tortát, amit aztán letett egy padra, és szorosan megölelt.

- Nagyon köszönöm, Elizabeta – suttogta a fülembe, aztán egy csókot nyomott a számra. Kuncogva ültem le mellé és a táskámból elővettem két papírtányért, két műanyagvillát és egy kést. Felszeleteltük a kis tortát, aztán jóízűen elfogyasztottunk egy-egy szeletet. Nem is sikerült rosszul, állapítottam meg magamban, aztán gondolatban adtam magamnak egy vállveregetést is. Tovább rágcsáltam a szeletem.

- Hogy ízlik? – kérdeztem kíváncsian, miután már ő is evett pár falatot. Újra mosolygott és megdicsérte a művem, azonban éreztem a kimondatlan „de” felét is a mondatának. Rá is kérdeztem, hogy miben másabb, mint az igazi. Először mondta, hogy fölösleges ezen idegeskednem, hiszen nagyszerűre sikerült megcsinálnom, de én erőltettem, hogy mondja meg, hátha akkor máskor jobbra tudom csinálni. Így elmondta. Fejben jegyzeteltem, hogy legközelebb min változtassak, annak reményében, hogy talán a következő születésnapjára már egy sokkal jobb tortát készíthetek neki. Mikor végeztünk, megsimogatta az arcom és újra megköszönte ezt a meglepetést. Épp csak befejezte a mondatát, megcsörrent a telefonja. Elnézést kért és kicsit arrébb ment, hogy nyugodtan beszélhessen a szüleivel. Addig én úgy döntöttem, hogy visszateszem a hűtőbe a tortát, a tányért és a villákat pedig ki akartam dobni. Bent a főzőklubban azonban összefutottam Francis-szel, aki kicsit szomorúan nézett rám. Nem értettem a tekintetét, hiszen semmi sem történt tudtommal.

- Nem kritizálnia kellett volna a tortád, hanem az egekig magasztalni, Elisabeth – monda halkan, hogy az osztrák biztos ne hallja.

- Tudni akartam, mi volt a hibám – feleltem, miközben az édességet betettem a hűtő egy üres polcára. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a francia szavait, de azok csak nem hagytak nyugodni, úgy éreztem, igaza van.

- Na, és? Pont ugyanolyanra úgy sem tudod, mint amit Bécsben ehet. Már az is nagydolog, hogy rászántad magad egy ilyen tortára. Jobban meg kéne becsülnie, hogy ennyit teszel érte.

Nem néztem Francis-re, hanem rögtön az ajtóhoz mentem és eltűntem onnan. Kint leültem az eredeti helyünkre, vártam, hogy Roderich visszajöjjön, közben az elhangzottakon gondolkoztam. Feliks is azt mondta, Roderich nem fogja megbecsülni, amit csinálok neki.

Nem! Azonnal elkezdtem ostorozni magam, hogy szörnyű barátnő vagyok, amiért ilyeneken gondolkozok. Igenis megbecsüli, amit csinálok neki, miért ne tenné? Ha már egyszer jár velem, gondoltam a számat rágva, akkor értékeli is a dolgaimat. Milyen szívtelen ember lenne akkor, ha nem így lenne.

Mély sóhaj hagyta el a számat. A fiúk egyre több hülyeséget hordtak össze, nyugtáztam magamban mit sem törődve az addig észre nem vett aggódóan csillogó szemekkel. Szinte sikítottam, mikor feltűnt, hogy Roderich engem figyel. Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, jegyezte meg mosolyogva, én pedig átöleltem a nyakát és hozzábújtam. Kuncogva szorított magához, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

A szó a Halloweeni buli felé terelődött. Mivel olyan evidensnek tűnt, hogy együtt megyünk, így nem kérdezte meg, hogy elmegyek-e vele. Inkább azt tárgyaltuk meg, hogy milyen ruhát is kéne szerezni. Mint kiderült, a sulinak nem csak történelmi ruhagyűjteménye van, hanem jelmezekben sincs hiány. Felmentünk a raktárak egyikébe, ahol már voltak, akik válogattak. Mivel a téma a „Boszorkányok és élőholtak estélye”, így kicsit leszűkült a lehetséges választék. Azonnal lecsaptam egy boszorkányruhára, a kalapnak legalább egy méter átmérőjű volt a karimája, ami csak még viccesebbé tette a dolgokat. Egy fakó narancs-fekete ruha volt hozzá, amit még próba nélkül is tökéletesnek ítéltem meg. Ezután Roderich-nek kerestünk valami öltözetet. Végül a vámpírjelmez mellett döntöttünk. Éreztem, hogy fantasztikusan fogunk mutatni együtt!

- Ha te mondod! – kuncogtam. Szembe fordultam vele, aztán egy csókot nyomtam a szája sarkába.

- Még egyszer köszönöm a mai napot, Elizabeta – simogatta meg az arcom. Csak megvontam a vállam, aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak, ő elindult felfelé, én pedig még álltam egy kicsit a lépcső alján, amíg megnéztem a szüleim üzenetét. Hirtelen viszont trappolást hallottam. A keleti szárny lépcsőjén Gilbert, Antonio és Francis hármasa száguldott le, mindhárman villantottak rám egy-egy mosolyt, az egyik kárörvendő volt, a másik huncut, a harmadik meg kicsit szánakozó. Mit csináltak ezek? Rájuk akartam kiabálni, de azzal talán időt veszíthetek, hogy megmentsem Roderich-et a szívatásuktól. Nagy lendülettel rohantam fel, abban reménykedve, hogy még nem késtem el. Óvatosan benyitottam a fiú szobájának ajtaján és bedugtam rajta a fejem. A torta az íróasztalán pihent, ő maga pedig meglepetten figyelte az édességet. Mikor meglátott, meg kérdezte, hogy ezt is én csináltam-e. Csak a fejemet ráztam. Elmagyaráztam neki, hogy ezt a trió csinálhatta, ki tudja mit műveltek ezzel a tortával.

- Azt is kinézem belőle, hogy robban! – ellenkeztem, mikor felvetette, hogy vágjuk fel. Úgy nézett rám, mintha azt mondta volna, ne legyek már gyerekes! Nem tudtam mit mondani erre. Felvette a kést, ami a tortához járt és már vágta volna fel, de én újra vinnyogni kezdtem.

- Elizabeta! Mégis hogy robbanna fel egy torta? Szerintem nem tettek bele puskaport. Egyszerű torta, talán a tésztájával csináltak valamit, ha csi…

Nem tudta befejezni a mondatot. Ahogy a kés éle átszaladt a habrétegen, nagy pukkanást lehetett hallani, aztán az a bizonyos hab mindent beterített másfél méteres körzetben. Köztük a falat, az asztalt, a padlót és magát Roderich-et is. A szám elé kaptam a kezem, de nem volt idő a meglepődöttségre, mert a következő pillanatban hangos röhögés harsant. És azokat a nevetéseket nem lehetett semmivel sem összekeverni…

- Megöllek titeket, seggfejek! – ordítottam, mihelyt feltéptem az ablakot. Az a bizonyos triumvirátus ott állt pár méterrel alattam, szinte már a földön fetrengtek, annyira nevettek. Kirohantam a szobából, ölni akartam. Talán rekordidő alatt teremtem a kollégium ajtajában, hogy a hármasra vethessem magam. Azok amint megláttak, futni kezdtek. Szerencsére egy irányba, így nem kellett választanom, hogy kivel kezdjem. – Melyik hülye ötlete volt? – kiabáltam utánuk.

- Azt hiszed el is mondjuk, meine Liebe? – jött a válasz Gilberttől.

- Szóval te voltál, te szaros német!

- Én nem mondtam ilyet! – mondta szinte riadtan. Megölöm!

Tíz perc kergetőzés után, mikor már mind a négyen hullafáradtak voltunk, elkaptam a német grabancát. A hátán feküdve kapkodta a levegőt, míg én dühödten vertem a mellkasát. Mindenfélét a fejéhez vágtam, kezdve attól, hogy elcseszte Roderich szülinapját, egész addig, hogy akkor én is pokollá teszem majd az övét. Igazából, így visszaemlékezve már azt sem tudom, hogy angolul mondtam-e, vagy néha átváltottam magyarra is. De a lényeg az, hogy a végén eléggé megütközve nézett rám. A kiabálás közben észre sem vettem, hogy eleredtek könnyeim.

Annyit tervezgettem ezt a napot, hogy tökéletes legyen, erre jön ő a hülye haverjaival és az utolsó pillanatban elcseszi! Utáltam ezt.

- Meine Liebe… - kezdte halkan.

- Hagyj békén, te seggfej!

Ezzel a mondattal viharoztam el, hogy aztán hetekig ne szóljak hozzá. Kibírtam, csak úgy előre mondom.

Felmentem Roderich szobájába, aki a falról próbálta letörölni a habot. Maradt utána egy kis folt, de nagyjából eltűntette. A szipogásomra ő is felfigyelt, meglepetten nézte a csapzott, reszkető, sírdogáló barátnőjét. Szorosan átölelt, mikor odaléptem hozzá.

- Semmi baj, Elizabeta – suttogta a hajam simogatva. – Ezért nem kell sírni. Az biztos, hogy ez a születésnap felejthetetlen marad – tette hozzá mosolyogva, mire nekem is nevetnem kellett. Igaza volt. Felejthetetlen volt ez a nap.