18. fejezet – Karácsonyi bál

Sveiki!

Újra itt vagyok egy új résszel. Most kicsit behoztam magam, most egészen sokat megírtam előre, a történet menete is végre teljesen ki lett találva.

Nos, remélem tetszeni fog, jó olvasást mindenkinek!

------------------------

forrás

- Egy életre megutáltam a sütiket – morogta Yao másnap, mikor ismét a konyhában ütyködtünk az újabb és újabb édességek elkészítésével. Egyet kellett vele értenünk, mert ez már nagyon, de nagyon sok volt számunkra is. Ipari mennyiségű édességet kellett csinálnunk, pedig még az iskola kantinján dolgozók is készítettek mindenféle finomságot. Tovább csináltuk a süteményeket, végül már mindenhol az volt. Készült brownie, cupcake, tiramisu, madártej szelet, mindenféle kekszes süti… Tényleg mindent a tálcák foglaltak el. Sőt, már a tálcák is elfogytak egy idő után, szóval kénytelenek voltunk elkezdeni felszeletelni a süteményeket. Átpakoltuk a szeleteket tányérokra és egy tolható kocsira, mint amilyeneket az éttermekben is szoktak használni, tettük őket.

Én vállalkoztam, hogy áttolom a kocsit a koliba, aminek szerencsére volt mozgássérült átjárója is oldalt, pont a másik oldalon, mint ahol a terasz volt. A közös teremben lyukadtam ki, miután a kis hallból, ahol a lift is volt, kimentem. Az asztalok már ott voltak, terítőket is tettek rájuk, tényleg már csak a süteményekre vártak. Francis is befutott mögöttem a szalvétákkal meg a papírtányérokkal, aztán megtorpant, mikor körülnézett.

- Szebb, mint tavaly – állapította meg mosolyogva, aztán az asztalhoz ment.

Igaza lehetett, azonban, bár egyszer már megnéztem az előző évi díszletet, nem igazán tudtam összehasonlítani a kettőt, mert teljesen más látvány élőben látni, mint képeken. A szokásos fehér függönyöket kicserélték aranyszínűre, a sötétszürke sötétítőfüggönyöket pedig vörösre. A kanapék és a székek nem a szokásosak voltak, az újak sokkal jobban idézték az akkori kor hangulatát. A lámpák fénye is inkább arany volt, mint sárgás, de talán csak az aranyszínű díszek miatt gondoltam ezt. Kicsit mintha Versaillesban lettünk volna.

A süteménytartókra kitettük a muffinokat meg a browniekat, a többit pedig a tányérokon osztottuk el vegyesen. A pogácsákat kis piramisokba rendeztük, a sós rudakat pedig egy pohárba tettük, hogy kevesebb helyet foglaljon. Kész terülj-terülj asztalkám lett, pedig még több sütemény ott sem volt. Ja, plusz ez még csak egy asztal volt, a többi kettő még hátravolt. Ami megmaradt (sok ilyen volt) azt betettük a konyhába tartaléknak, bár Francis állítása szerint a bál közepette mindenki meg szokott feledkezni róla, hogy még van maradék, így az általában megy az általános iskolásoknak. Mondjuk mi sutyiban még ettünk pár szeletet, úgy ítéltük meg, hogy megérdemeljük. Mert igenis megérdemeltük! Rengeteget melóztunk aznap meg előző nap, szóval egy kis előre evés nem ártott senkinek.

- Nocsak, kik dézsmálják a tartalékot – jelent meg Antonio és Gilbert feje a kollégiumi konyha ajtajában. Én és a francia is megugrottunk, úgy pördültünk meg, mintha egy bűntényen kaptak volna minket. Persze nem volt túl nagy bűntény egy szelet brownie, de akkor is… A duó odajött hozzánk és nem zavartatva magukat vettek ők is tízórait.

- Igen, de mi ma is meg tegnap is ezekkel güriztünk. És ti? – vigyorgott Francis a haverjaira, akik hangosan felnevettek.

- Lehet már elfelejtetted, mein Freund, de tegnap én is ott voltam és segítettem. Ugye, meine Liebe? – kacsintott rám a német, közben a madártej szeletet kóstolgatta. Aztán felcsillant a szeme. – Ez finom!

- Köszi – mosolyogtam fel Gilbertre, aztán gyorsan megtöröltem a kezem és már menni is akartam, hogy a következő adag süteményt áthozzam, de a fiúk megállítottak.

- Ne, már Lizzy! Pihenj te is – karolt belém Toni és húzott vissza.

- Oui, megérdemeljük. Tegnap mi voltunk ott a legtöbbet! Kibírnak nélkülünk egy fél órát.

- Ja! Inkább gondolkozz az estén. Kivel fogsz táncolni?

- Szerintem ez egy egyértelmű kérdés, Gilbert – forgattam a szemeim unottan, de ő csak tovább vigyorgott, mint a tejbetök és büszkén megveregette a mellkasát.

- Nagyszerűségemmel? Igen, ez tényleg egyértelmű. De az arisztokretént se felejtsd majd el – kuncogott, mire karon ütöttem.

- Szaros német!

A röhögésüket az egész iskola hallhatta…

- Annyira jók ezek a ruhák – sóhajtottam délután, mikor végre készülhettünk az esti bálra. Teljesen úgy éreztem magam, mint ahogy a korabeli hölgyek érezhették, ezt már csak tetézte a tudat, hogy pár órán belül bécsi keringőt fogok járni Roderich-kel. Jogos, hogy a bécsi keringő majdnem inkább az előző századra volt jellemző, de Isa mintha látta volna, hogy én milyen ruhában leszek. Majdhogynem egy menyasszonytáncot fogunk újraalkotni, gondoltam bele vigyorogva. Minden lány álma egy esküvő, és bár nem esküvőn leszek, de menyasszonyi ruhát fogok viselni. Mivel nem Magyarországon érettségizek, így nincs esélyem olyan szalagozóra, mint a többi magyar diáknak otthon. Nincs fehér menyasszonyi ruha, nincs keringő. Legalábbis ezt hittem még nyáron. Aztán kiderült, hogy talán még is lehetséges, sőt, ez még jobb, mint gondoltam.

Utoljára végigszántottam a hajamon a hajkefémmel, aztán teljesen átadtam magam Lilinek. Megcsinálta a hajamat olyanra, mint terveztük, aztán készített nekem egy természetesnek ható sminket is. Hagytam, hogy azt csináljon, amit akar, bíztam benne ilyen tekintetben. Amint én kész lettem, Katya sminkjét készítettük el (sajnos az ő rövid hajával nem sok mindent tudtunk kezdeni, csak egy színes hajráfot raktunk bele), aztán pedig Liliét. Az ő hajának rövidsége miatt is megvoltak a határaink, de egy szalaggal és pár csattal egészen szép alkotást csináltunk. És jöhettek is a ruhák. Ők standard 1800-as évek végi ruhát viseltek, de így is gyönyörűek voltak.

Lili egy hosszú vörös bársonyruhát talált magának, aminek könyékig érő buggyos ujja volt, hátát és vállát pedig krémszínű csipke díszítette. Sikerült találni az egyik papírboltban megfelelő színű szalagot és gyöngyöket, azokból készítettünk neki fejdíszt. Gyönyörűen festett benne, mint egy tündérmeséből előlépett királylány. Mikor ezt megmondtam neki elpirult és legyintve mondta, hogy én mindenkit le fogok söpörni a szépség színpadáról a ruhámban. Ezzel ellenkezni akartam, de belém lett fojtva a szó, mondván segítsünk az ukrán barátnőnknek öltözni.

Katya egy fehér alapon kék virágmintás ruhakölteményt talált, amit szintén krémszínű csipke díszített majdnem mindenhol: a szoknya aljánál, az ujjak végén, a végig a hátán és a mellkasán… Emellett kék szalagok is díszítették, egy vastagabb a dereka körül futott végig, hátul pedig egy takaros kis masniban végződött. Az ő hajpántja is színben illett hozzá, nála keresgélni se kellett, a minden nap használt hajráf pont megfelelt a célra, csak egy kicsit feldobtuk azzal, hogy csipkét varrtunk rá, természetesen úgy, hogy azt utána le lehessen szedni.

Végül jöttem én, de az én ruhámról már annyit áradoztam, hogy nem fogom újra leírni, szóval bocsánat, kedves Olvasó.

Pont időben lettünk készen, a fiúk abban a pillanatban kopogtak (bár előtte valószínűleg percekig azon veszekedtek, hogy ki legyen az áldozat, aki kopog), mikor az utolsó simításokat is elvégeztük magunkon. Én nyitottam ajtót, a folyosón a három fiú idegesen toporgott, közben mögöttük korabeli hölgyeknek tűnő diákok szaladgáltak fel-alá. Közöltem, hogy egy pillanat. Gyorsan felkaptuk a legutoljára hagyott kiegészítőinket, a legyezőt, a kis táskát és már mentünk is. Egymás után mentünk ki és mosolyogtunk a kísérőinkre, akik kerek szemekkel kapkodták közöttünk a fejüket, de egyikük se tudott megszólalni. Pont erre számítottunk.

- Tök jól… mármint gyönyörűen néztek ki – nyögte be végül Feliks. Mindhárman rá villantottuk a vigyorunk, amivel elértük, hogy a szegény lengyel teljesen elpiruljon.

- Mehetünk, Ivan? – kérdezte Katya, megtörve a fiúk kínos csendjét. Az orosz némán bólintott és felkínálta a karját az ukrán lánynak. Őket a lengyel-liechtensteini páros követte, majd pedig mi Roderich-kel.

- Már harmadszor látlak ebben a ruhában, Elizabeta, de még mindig nem találom a megfelelő szót ilyenkor – suttogta a fülembe az osztrák, mire elpirultam. Tényleg különleges látvány lehetek, ha még mindig nem tudja, mit mondjon. – Van egy olyan érzésem, hogy ma este te leszel a sztár – mondta mosolyogva, de én csak megvontam a vállam. Nem néztem meg minden ruhát, biztos, hogy lesz nálam feltűnőbb is a tömegben. Lili is elképesztő jelenség volt a vörös jelmezében, kitűnt a sok világos közül. De Katya se volt utolsó, a színek kiemelték a szemét, a ruha szabása pedig az alakját.

Mire leértünk a lépcsőn a gyomrom teljesen görcsben volt, alig vártam, hogy végre bemehessek.

Majdhogynem tátott szájjal néztem körbe. A fiútöbbség nagyon meglátszott, de az a kevés lány a színes öltözékeikkel nagyon kitűnt. Az aranyló fények tényleg látványossá tették a termet, sosem hittem, hogy a szobából, ahol előző hétvégén a srácok még focit néztek, ilyen könnyen bálteremmé változtathatnak. Feliks és Lili azonnal lecsaptak a süteményekre, amin csak kacagni tudtam. Pár percig andalogtunk Roderich-kel a tömegben ismerősöket keresve, de csak néha-néha futottunk bele egy-egy osztálytársba. Az északi ötöst még nem is láttuk, Arthurt és Alfredot is csak azért vettük észre, mert a kiabálásuk még a zenén is áthallatszott. Láttuk az osztályunk tengelyhatalmait (én magamban már csak így hívtam Ludwigot, Felicianot és Kikut, ha együtt voltak), meg Torist is, aki két évfolyamtársunkkal beszélgetett.

Pontban hét órakor az igazgató megnyitotta a bált és kérte, hogy akik ismerik a bécsi keringőt (vagy legalábbis annak az egyszerűsített változatát), azok táncoljanak egyet…

Csak mi álltunk ott Roderich-kel! Ennyit az osztálytáncokról…

forrás

Majdhogynem ijedten meredtem az osztrákra, aki csak biztatóan megszorított a kezem és felvette a kezdőpozíciót. A tömegben megláttam Isát is, aki felmutatta mindkét hüvelykujját, jelezve, hogy tökéletesek leszünk. Hittem neki. Azt akartam érezni, mint az utolsó próbánkon, ugyanazt a könnyedséget, ugyanazt a különlegességet. Azonnal érezni kezdtem, hogy az első lépések után beleveszek a zenébe, a táncba, ismét eltűnt minden. Éreztem mindent, de mintha mégse lett volna ott semmi. Nem is tudom, hogy hogyan írjam le az érzést. Egyszerűen csak megvolt, és olyan volt, amiket szavakkal nem lehet kifejezni.

Az utolsó lépés után ismét kinyitottam a szemem és a barátomra néztem, aki az arcomat fürkészte kissé félrebillentett fejjel. Lábujjhegyre álltam és meg akartam csókolni, de ő egy kicsit oldalra fordította a fejét, így az ajkaim az arcán landoltak. Nem akartam bevallani, de egy kicsit szomorú voltam emiatt. Elléptem és mondtam, hogy iszok egyet, míg a többi diák ráhangolja magát a bálra a keringő próbálgatásával. Végigrohantam az emberek közt, akik közben gratuláltak a tánchoz meg a ruhámhoz is. Csak egy halvány mosollyal válaszoltam nekik, az utam egyenesen az asztalhoz vitt.

- Bonsoir, chère madame! – köszöntött Francis és már kezet is csókolt, mint az első találkozásaink egyikén. Rámosolyogtam és elfogadtam a vizet tőle. Néztem a műanyag poharat, ami csak alakjában volt olyan, mint egy borospohár, amúgy meg egy olcsó, de hangulatos darab volt. Belekortyoltam az italba. – Mi történt, mon chéri? – vonta össze szőke szemöldökét, kék szemében szomorúság csillogott.

- Semmi, Francis, tényleg – sóhajtottam egy újabb korty után.

- Elisabeth, ha egyvalamit megtanultam Párizsban, a szerelem városában, akkor az az, hogy ha egy nő azt mondja „semmi”, akkor biztos, hogy van valami – mondta komolyan, aztán intett a két barátjának, akik akkor tűntek fel nem messze. A spanyol és a német elindult felénk.

- Hola, Lizzy! Nagyon jó volt a tánc. De gyorsan elrohantál utána – konyult le kissé Toni szája is, ahogy visszagondolt az eseményekre, mellette Gilbert bólogatott.

- Ja. Arra számítottam, hogy smároltok egyet ott a terem közepén, de ahogy láttam, Edelstein elég jól lepattintott – jegyezte meg ő is, szemeit kicsit összehúzta közben, mire lepillantottam a földre. Ennyire látványos lett volna az egész? – Hé, meine Liebe – lépett mellém, utána megsimogatta az arcom. – Szard le Edelsteint. Emiatt ne bánkódj egész este. Érezd jól magad!

- Si! Mi itt vagyunk és fel fogunk vidítani. Nem igaz?

- Oui! Velünk biztos nem fogsz unatkozni, Elisabeth – kacagott fel a francia is. Mosoly húzódott az ajkaimra, végül már velük nevettem én is.

Furcsa, de több órán át eszembe se jutott Roderich, akit már nem is láttam utána. A fiúkkal is táncoltam, szinte marakodtak azért, hogy ki következzen egy-egy zeneszám végeztével. Emellett megpróbáltam a szobatársaimnak megtanítani a keringőt, bár mivel én csak a lány lépéseket tudtam, úgy próbáltam átkonvertálni magamban a férfi lépésekre és úgy megtanítani nekik a megfelelő részt. Sokszor persze csak káosz jött ki az egészből. Ekkor magunkhoz hívattuk a lányok kísérőit, illetve kellett még egy ember, aki az én párom lett a tanítgatás alkalmáig. Mikor a trió elé álltam, a spanyol és francia összenézett és szinte szó szerint odalökték nekem a németet, aki éppen el volt foglalva telefonja nézegetésével, mikor kérdeztem. És kezdődhetett a keringőtanítás. Valljuk be őszintén, ez egy gyorstalpaló volt, korántsem sikerült nekik fél óra alatt annyit megtanítanom, mint Isának nekünk fél év alatt, de egészen jól ment a végére.

Épp a legyezőmmel hűtöttem magam, mikor Gilbert ismét megtalált egy kis szünet után. Tudni illik a félórás táncolgatás után szinte menekült tőlem, annyira az agyára mentem az „egy, két, há és…” mondataimmal. Megértettem. Őszintén. Aztán valahogy mégis visszajött hozzám és megkérdezte, hogy nem akarok-e kimenni sétálni, mert szerinte dög meleg van bent. Ezzel egyet kellett értenem, már én is szenvedtem a forróságtól. Jó lett volna, ha a tanárok nyitnak ablakot, mielőtt valaki elájul… Elkértem Tonitól a kabátját, aki boldogan adta oda és máris visszamerült a csevegésbe Lovino-val. Furcsa volt őket normálisan beszélgetve látni, mert az olasz szinte mindig ordított a spanyollal, pont úgy, mint Arthur Alfreddal.

Kint elég csípős hideg volt, de ezt betudtam annak, hogy a meleg épületből mentünk ki. A szoknyám uszályát megemelve mentem a német mellett, aki halkan dúdolgatott magában, bár szerintem nem a bent szóló klasszikusok egyikét. Vetett rám egy pillantást a szeme sarkából, aztán hirtelen megállított.

- Most, hogy nincs közönség, mondd el, hogy mi történt a tánc után. Inkább mondd el nekem és bőgj most, mint rágódj rajta karácsony alatt és minden éjszaka sírj.

Kerek szemekkel néztem rá, nem értettem, honnan jött ez az oldala. Aztán megjelent előttem annak a pillanatnak a képe, mikor Roderich elfordult. Eddig annak tudtam be, hogy nem akarta, hogy mindenki lássa, ahogy csókolózunk, de… Szinte csak akkor csókolt meg, ha senki se látott minket, és ez eléggé bántott. Elmondtam minden érzelmem Gilbertnek, közben szorosan összehúztam magamon Toni mélyvörös kabátját, remélve, hogy melegen tart a hidegben, ami lassan kezdte átjárni a testem.

- Köszönöm, hogy ezt elmondhattam, Gilbert – fejeztem be végül, mire halvány mosoly húzódott az ajkaira. Közelebb lépett, hogy megöleljen, de várta, hogy én tegyem meg. Ez csak természetes volt, azok után, hogy végighallgatta a nyafogásom. A mellkasába fúrtam az arcom, míg ő a hátam simogatta, aztán egy idő után az állát is a fejem búbjára helyezte. Ismét mondott valamit németül, bennem pedig kezdett forrni a kíváncsiság, hogy ilyenkor mikre gondolhat. Felnéztem rá, vártam, hogy angolul is elismételje, de csak elvigyorodott és felajánlotta, hogy most már vissza is mehetnénk, mert látja, hogy majd’ szétfagyok. Egy furcsa grimaszt vágva bólintottam.

Bent visszaadtam a kabátot a tulajdonosának, aztán megragadtam Feliks kezét és berángattam táncolni. Már legalább tudott pár lépést a keringőből, így egész jól néztünk ki ott a tömeg közepén. Oldalt láttam, hogy Gilbert csinált rólunk egy képet, amit persze azonnal kértem, hogy küldjön át. Mondta, hogy majd ha megyünk vásárolgatni Berlinben. Persze ez a mondat Feliks figyelmét se kerülte el, azonnal kíváncsiskodni kezdett, hogy hová megyünk mi? Ártatlanul vigyorogtam a lengyelre, remélve, hogy azt hiszi rosszul hallotta. Nem hitte úgy.

- Bözsi, totálisan tartozol egy magyarázattal – nézett rám fenyegetően, karba tett kézzel. A német vigyorogva átölelte a vállam és úgy csinált, mintha legjobb haverok lettünk volna.

- Egész egyszerűen annyi, hogy szívesen tölt majd velem egy kis időt Berlinben.

- Ezt még én sem hiszem el. Mivel zsarolt meg? – fordult hozzám megjátszott aggódással, kezeit a szívére szorította, mintha megijedt volna. Jót tett neki a drámaklub…

- Bármennyire szeretném azt mondani, hogy megzsarolt, de önként mentem bele, hogy végigrángasson egy karácsonyi vásáron…

- Mondom én, hogy szívesen töltöd velem az időd, meine Liebe – kuncogott.

- Legyen, ahogy akarod – sóhajtottam végül, mert már untam a témát. Megpróbáltam lesöpörni a kezét a vállamról, de nem hagyta magát. – Most már elengedhetsz.

- Nein.

- Gilbert!

- Neeeeein! – kötötte az ebet a karóhoz. Hogy lehet ő Ludwig bátyja?

- Gilbeeeert! – próbáltam szabadulni tőle, de továbbra is fogvatartott. Segítségkérően meredtem Feliksre, aki csak bámult minket kerek szemekkel, majd egy gonosz vigyort villantott rám és elsétált. Áruló! Megpróbáltam eltaszítani magamtól a németet, de ő csak megragadta a csuklóm és behúzott a táncolók közé. Pár pillanat ellenkezés után inkább hagytam magam, mert tudtam, hogy vele szemben úgysem nyerhetek. A vállára tettem a balom, aztán hagytam, hogy a jobbom az ujjai közé vegye. Ellentétben azzal, mikor Roderich-kel táncoltam, most volt köztünk pár centi rés, bár az pár perc után néhány milliméterre csökkent.

- Meg vagyok lepve, hogy tud táncolni, Herr – mondtam neki olyan műarisztokrata kiejtéssel, mint ahogy ő szokott beszélni Roderich-hez. Elkuncogta magát, aztán a fülemhez hajolt, mint aki egy titkot készül megosztani velem.

- Még sok meglepetést tartogatok Ön számára, Fräulein – jött a válasz, ahogy a meleg lehelete megcsapta a nyakam, borzongás futott végig a hátamon. Lehunytam a szemem, aztán kissé elfordítottam a fejem. Nem mertem a szemébe nézni, féltem, hogy a lilás tekintet a lelkemig lát. Ujjai kissé megfeszültek a jobbomon, a derekamon lévő keze közelebb húzott magához, felsőtestünk szinte teljesen egymáshoz simult.

- Elizabeta – szólított meg Roderich oldalról. Már órák óta nem is láttam, erre megjelent a semmiből, arcán megfejthetetlen kifejezés. Összeszorított szájjal, szikrázó szemekkel nézett a németre, aki csak elvigyorodott, az egyik kezét továbbra is a derekamon tartotta, ahogy teljes testtel felé fordult. Most már tőlem is kapott egy szúrós pillantást: engem aztán ne használjon a Roderich-kel szembeni harcra… - Elizabeta, velem jönnél?

- A „kérlek” nincs benne a szótáradban, Edelstein? – vonta fel a szemöldökét a másik, közben továbbra sem engedett el, sőt ha lehet még jobban magához vont, szinte már maga mögé húzott, mintha védeni próbálna a másiktól, bár nem értettem, miért.

- Elizabeta – nyúlt a kezem után, de kitértem előle és Gilberttől is elszakadva léptem el egy harmadik irányba, hogy mindkettőjüktől egyforma távolságra legyek.

- Fejezzétek be, kérlek! Legalább ezt a bált bírjátok már ki! – kértem őket majdnem könnyben úszó szemmel. A német engem figyelt, a másik pedig őt. A lilás szemek visszafordultak az osztrák felé, aztán fogta magát és minden szó nélkül elment mellettem, egyenest a két barátjához, akik a sütis asztalnál állva figyeltek minket. Roderich-re néztem. – Ezt most miért kellett?

- Te nem látod, mit csinál? – kérdezte mérgesen.

- Velem volt egész este, miután te eltűntél – közöltem vele hidegen. – Ő legalább nem hagyott egyedül – ezzel sarkon fordultam és én is elviharzottam a két szobatársamhoz, akik látták rajtam, hogy feldúlt vagyok, így már alapból egy kis tányérnyi brownie-val vártak. Rájuk mosolyogtam és már be is toltam egyet. Lehunyt szemmel élveztem a csoki ízét.

- Ez gyors lepattintás volt, Lizzy – bukkant fel mellettünk Toni egy sajtos rudat rágcsálva. Közte és Francis között Gilbert állt, pont úgy rángatták maguk után, mint azon a napon, mikor körbevezettek minket a városban. A németnek láthatóan elment minden életkedve, csak morcosan meredt előre, még ránk sem volt hajlandó nézni.

- Ich hasse Edelstein – morogta. Nem nagyon kellett gondolkoznom azon, hogy mit mondott, nem beszéltem németül, de nekem a „hasse” és a „hate” szavak nagyon hasonlóak voltak…

- Oh, már éjfél? – lepődött meg Francis, mikor a telefonjára pillantott. – Ez azt jelenti, hogy…

- Kedves diákjaink – zengte be a termet az igazgató hangja, miután a zene elhallgatott. – Nagy sajnálattal kell közölnöm veletek, hogy az idei karácsonyi bál véget ért. Remélem mind jól éreztétek magatokat, de most kérlek benneteket, hogy fáradjatok fel a szobáitokba. A ruhákat holnap hozzátok le ide, illetve kérnék pár önkéntest, aki a megmaradt süteményeket átviszi majd az általános iskolába. Ennyit szerettem volna. Mindenkinek jó éjszakát!

Mormogás töltötte meg a levegőt, sokan elindultak kifelé, főleg azok, akik az ajtó közelében tébláboltak eddig is. Már majdnem kiürült a terem, mikor mi is megindultunk kifelé. Elköszöntünk a fiúktól, Feliks-et utoljára szorosan megöleltem, aztán pedig felrohantunk a szobánkba, már amennyire a ruha és a cipő engedte.

Lemostuk a sminket és levedlettük magunkról a ruháinkat, amik bár gyönyörűek voltak, de pár óra alatt megállapítottuk, hogy sokkal kényelmesebbek a hétköznapi öltözékeink. Kivettem a hajamból a hajdíszt, azzal együtt pedig még valami kiesett a tincsek közül. Egy búzavirág. Apró, valószínűleg nem is látszódott a dísz mögött. Halványan elmosolyodtam, aztán megfogtam és betettem a leckefüzetem elejébe, hogy hadd préselődjön. Közben azon reménykedtem, Gilbert érzi, hogy nagyon köszönöm neki azt az estét…

--------

A történetben szereplő ruhákat ihlető képek:

Katya ruhája (katt a forrásért)

Lili ruhája

Lizzy ruhája