Már el is telt egy év az új évből, én pedig hoztam is a következő fejezetet, amiben még egy kicsit tovább viszem a karácsonyi készülődés hangulatát.
Remélem eddig még mindenkinek sikerült tartania magát az újévi fogadalmaihoz.
Sok sikert kívánok mindenkinek a következő héthez/évhez!
-------------------------------
- Meine
Liebe~! – dalolta Gilbert délután, mikor a főzőklubban csináltuk a sós
süteményeket a másnapi bálra. A többi édességet pénteken akartuk elkészíteni,
már reggel neki szerettünk volna fogni, hogy végezzünk olyan három-négy óra
felé. Mondjuk aztán mindenki elkezdett mindenfélét csinálni, szinte rám maradt
minden sós süti.
A szemem
sarkából láttam, hogy Eliska egy gyilkos pillantást vetett előbb a fiúra, majd
rám, aztán meg hátat fordított és a legtávolabbi pulthoz ment. A német jelent
meg mellettem, kezében több zacskó, benne minden, ami hiányzott. Szegény épp a
közelben járt és őt kaptuk el, hogy hozzon már nekünk pár dolgot. Ahogy láttam,
nem igazán zavarta, vigyorogva figyelte, ahogy kipakolok és odaadom a megfelelő
embereknek a megfelelő hozzávalókat. Oliver azonnal lecsapott vajra a
vajkrémhez, amivel a muffint akarta díszíteni, míg Francis a rumaromát kapta ki
a kezemből és szaladt vissza a kávés süteményéhez.
- Senki nem
segít? – mosolygott halványan Gilbert, mire csak megráztam a fejem és feltéptem
egy lisztes tasak tetejét. Rá is kérdeztem, hogy hol a többi liszt, de alig
fejeztem be a mondatom, Ludwig máris belépett, kezében a kartonnyi liszttel.
Gyorsan letette az egyik székre és nagyot sóhajtott. – Majd mi segítünk, nem
igaz West? – vigyorgott az öccsére, aki csak meglepetten pislogott ránk,
fogalma se volt, mi van. Legalább olyan kérdőn néztem rá, mint a másik fiú,
mire csak megrántotta a vállát és levette piros pulóverét, hogy ne aggassa.
Gyorsan ledobta egy székre, aztán karon ragadta Ludwigot és hozzám rángatta. –
Add ki a parancsot, főnök!
-
Pogácsatésztát tudtok csinálni? – kérdeztem. Bólintottak egyet, de Gilbert még
hozzáfűzte, hogy régen sokat segítettek az anyukájuknak sütit csinálni. – Akkor
fejenként két adagot gyúrjatok, oké?
- Jawohl! – szalutáltak egyszerre és már
mentek is csinálni. Akaratlanul felnevettem, aztán visszafordultam, hogy a
tökmagos rudakat csináljam.
- Tök jól
befűzted a Beilschmidteket, Lizzy – suttogta a fülembe Francis, tekintetén
meglepettséget láttam. Rámosolyogtam, aztán meg a testvérekre néztem, akik
teljesen komolyan csinálták a rájuk kirótt feladatot. Mondjuk Gilbertnek
sikerült önmagát adnia, mert Ludwig felsőjét liszt borította. – Legalább
hasznukat vesszük – ezzel vissza is ment a saját pultjához.
Bedobtam
egy újabb adag sós rudat a sütőbe, aztán sóhajtottam egyet és fáradtan nekidőltem
a pultnak. A kézfejemmel, amin nem volt még liszt, tésztadarab, meg sajt,
megdörgöltem a homlokom és az orrom. Éreztem, hogy a kétórás fel-le rohangálás
hatására a kontyom kezdett szétjönni. Gyorsan kezet mostam és kirohantam, hogy
egy kicsit tartósabban felkössem. Pár perc alatt holland fonással végigfontam,
a végét pedig ismét kontyba kötöttem. Reméltem, hogy ezzel a rövidebb tincsek
is a helyükön maradnak. Vissza akartam menni, de úgy éreztem, már én is
megérdemeltem, hogy leüljek. Eddig a főzőklub minden tagja eltűnt
hosszabb-rövidebb időkre, csak én, meg a két német csináltuk folyamatosan a
süteményeket. Szóval lehuppantam egy padra és szusszantam egyet. Mondjuk csak
egy perc nyugtom volt, de ezt is többnek éreztem a semminél.
- Meine
Liebe, az utolsó adagot is bedobtuk a sütőbe. Mi legyen? – lépett ki Gilbert az
ajtón. Már ő is csupa liszt volt, fekete ruhái nagyrészt szürkék voltak ettől,
és bár bőre elég fakó volt, de sejtettem, hogy az arcán is van a fehér porból.
A haját ne is emlegessük…
- Kihívod
Ludwigot is? Beszéljük meg hárman – sóhajtottam.
A két fiú
leült mellém, míg én az arcomat dörzsöltem fáradtságomban.
- Oké –
dőltem hátra végül, szembe is találtam magam a fivérek kék és lilás
tekintetével. Istenem, mennyire hasonlítottak így közelről! – Szóval sós kéne
még, de rohadt sok! – mondtam elgondolkozva. Már a recepteken járt a fejem,
pedig még vártam, hogy ők mit ajánlanak. – Nem tudom, van esetleg valami német
recept, vagy bármilyen, amit ismertek?
- Hát,
fejből nem tudok semmit, de erre van a Google – kapta elő Gilbert a telefonját.
- Na, ne
bazz’ má’ – morogta idegesen. – Semmi sós sütemény, amit még ne csináltunk
volna! Ajj, jöjjön a nehéztüzérség.
Ezzel
bezárta a böngészőt és a névjegyekhez ment. Kérdőn néztem Ludwigra, aki kezdte
megérteni, hogy mire gondolhat a bátyja.
- Hallo – mosolyodott el szélesen, mikor
végre felvette az, akit hívott. – Nein.
Nein. NEIN! – vörösödött el teljesen és a szájára szorította a kezét,
remélve, hogy nem kezd el hevesen ellenkezni. Ránk pillantott, aztán vissza
földre. Mögöttem Ludwig kuncogott, ő már rájött kihez beszél. – Mutti, bitte… - máris belé fojtották a
szót. Ekkor már felnevettem. Csak intett, hogy fejezzük be, aztán türelmesen
hallgatta, hogy az édesanyja miket mond neki. Olyan két perc múlva végre ő is
szóhoz jutott és gyorsan ledarálta neki, hogy milyen sütit is kéne csinálnunk.
Mutogatta, hogy hozzak papírt meg ceruzát. Berohantam a konyhába és az egyik
pultról felkaptam egy jegyzettömböt, aztán a fal melletti tartóról pedig egy
tollat. Átadtam neki mindkettőt, a tollat megpörgette párszor a balkezében,
aztán hevesen írni kezdett.
- Úgy
érzem, ehhez a recepthez hárman kellünk – bökött Ludwig a papíron megjelenő
szavak felé. Nem hiszem, hogy Gilbert tanult valaha is gyorsírást, de nagyon arra
hajazott…
- Ja. Ja, freilich. Danke, Mutti. Ja.
Tschüss!
Hatalmasat
sóhajtott, közben valami olyasmit mondott, hogy „fárasztó”, aztán észrevette,
hogy még nem nyomta ki a telefont.
- Gilbert
Friedrich Beilschmidt! – szólt az anyja hangja a mobilból.
- Tschuldige![1] –
ezzel gyorsan kinyomta.
- Dummkopf – közölte vele Ludwig. Én is
elvigyorodtam, amiért jutalmul kaptam egy szúrós pillantást az idősebbtől.
-
Jólvannahagyjálmár! – morrant rá válaszul, aztán végignézte a receptet, amit
leírt. Megjegyeztem neki, hogy legalább ő lássa, amit leírt, miután már egy
perce bámulta a szöveget. Végül csak ennyit mondott: - Remélem nem bomba lesz
belőle, mert őszintén szólva, nem nagyon tudok kiolvasni pár dolgot…
- Gilbert!
– rivalltunk rá, mire összerezzent.
- Próbálkozom,
na!
- Oké,
vágjunk bele – álltam meg a pult előtt és vártam, hogy mi kell hozzá. A srác
gyorsan kibogozta a saját írását és lehadarta a hozzávalókat. Ludwiggal fel-alá
rohangáltunk, hogy megtaláljunk és odavigyünk mindent a pulthoz.
Gyorsan
megcsináltuk a tésztát és kiszaggattuk a formákat. Lényegében kis pogácsákat
csináltunk, amiket majd félbevágtunk és egy sós krémmel töltöttük meg. Épp ezt
a krémet kevertem, mikor Ludwig gyorsan kikapta a sütőből a pogikat. Majdnem
sikerült odaégetnünk őket, mert elbeszélgettük az időt, de még pont időben
voltunk. Csak az egyik adag így egy kicsit barnább lett, mint a többi… A fiúk
gyorsan szétvágták őket, aztán jöhetett a töltögetés. Az első hármat, ami kész
lett megkóstoltuk. Ők gyorsan rájöttek, hogy már ettek ilyet, én pedig
pattogtam egyet azért, hogy Gilbert fordítsa le nekem a receptet vagy angolra,
vagy magyarra, végül nekem már annyi is elég volt, hogy olvasható legyen, a
nyelv nem érdekel. Ő csak a fejét rázta és közölte, hogy ez családi recept,
csak akkor kaphatom meg, ha családjuk tagja leszek. Annak pedig feltételei
vannak. Sejtettem, hogy mik a feltételek, így csendben konstatáltam, hogy
esetleg csak megjegyezni próbálhatom a receptet.
Gyorsan
elmentünk ebédelni, ami után már egyedül akartam folytatni a sütögetést, de ők
jelezték, hogy segítenek továbbra is, ha kell. Valami krémes süteményt akartam
készíteni, amit lehetőleg nem nagyon kell sütni (pokoli meleg lett a sok sütő
miatt a konyhában), hanem csak bedobni a hűtőbe egy éjszakára, mint a tiramisut.
Mondjuk ahhoz, amit kitaláltam, kellett egy kicsit sütni, de csak piskótát, ami
megy gyorsan és egyszerűen megvolt. Madártej szeletre esett a választásom. A
srácoknak kiadtam a piskótakészítést, míg én a krémekkel vacakoltam. Kérdezték,
hogy hány tálcányi kell, mire utánaszámoltam.
Nézzük: van
összesen nyolc osztály, osztályonként húsz diák, plusz körülbelül ugyanennyi
tanár, plusz pár vendég... Oké, számoljunk nagyjából kétszáz főre. Ha nem is
jut mindenkinek, akkor is legalább egy százötven szelet kéne. Egy nagyobb
tepsiből kijön nagyjából harminc szelet…
- Öt –
mondtam. Nem tudunk minden süteményből kétszázat csinálni, de pont ezért lesz
sokféle, így mindenki tud válogatni. A maradékot a bál utáni nap úgyis elviszik
az általános iskolába, szóval így is, úgy is jó helyre kerül, ha több lesz,
mint kéne.
- Elizabeta?
– nyitott be Roderich olyan három óra körül. Épp Gilbertet vágtam képen lisztes
tenyérrel, mire fehér porfelhő vett minket körül. A német csak röhögött
továbbra is, míg Ludwig a fejét rázta az orrnyerge masszírozása közben.
- Oh, szia,
Roderich – mosolyogtam rá és leporoltam a kezem. Közelebb léptem hozzá és egy
kis puszit nyomtam az arcára. – Hogyhogy itt? – kérdeztem félrebillentett
fejjel, míg ő végignézett a káoszban álló konyhán, majd a két németen is. Az
idősebb még lisztesebb volt, mint eddig, ezúttal azért, mert engem bosszantott
fel, de a testvére is adott neki egy jókora maréknyi lisztet.
- Kíváncsi
voltam, hogy állsz – motyogta, nem mozdult az ajtóból, mintha oda ragadt volna.
Úgy éreztem, mintha nem is csak engem nézne, ha nem kicsit mögém is figyelt. A
vállam fölött hátranéztem Gilbertre, aki merőn bámulta az osztrákot, karba tett
kézzel meredt rá. Finoman hasba könyököltem, jelezvén, hogy befejezheti.
- Egy
pillanat. Figyeljetek a piskótákra – adtam ki a parancsot és kimentem a
folyosóra, magam után húzva Roderich-et. Szembe fordultam vele és át akartam
ölelni, de megállított és a ruhámra mutatott. Ó, el is felejtettem, hogy én is
csupa liszt vagyok. Ajkaimat lebiggyesztve néztem rá, mire halványan
elmosolyodott és megpuszilta a homlokom.
- Mikor
végzel? – kérdezte.
- Még
fogalmam sincs. Vacsoráig biztosan – kuncogtam, aztán tényleg átgondoltam. –
Szerintem ma már nem csinálok több sütit. Akkor viszont olyan két óra múlva
biztosan készen leszünk.
- Akkor
olyan két és fél óra múlva elmennénk sétálni egyet? – billentette oldalra a
fejét, szemei kérdőn csillogtak a szemüvege mögött. Bólintottam és gyorsan
megpusziltam, majd visszafutottam a konyhába.
Bent Ludwig
épp az egyik sor krémet tette rá a piskótára, kicsit odébb Gilbert Francisszel
beszélt, közben egy kést forgatott a kezében, aztán mikor lekapta az indulat,
belevágta egy vágódeszkába. Mindenki megugrott a hangra és a német srác felé
kapta a fejét, de az nem zavartatta magát, csak kifeszegette a fából és tovább
piszkálta az új fegyverét.
Vedd el
tőle – tátogta Sadiq, miközben kerek szemekkel nézett rám. Láthatóan a franciát
nem nagyon érdekelte, hogy a haverja kinyírja az eszközeinket, elmerülve
hallgatta a panaszkodását, ami elhalt, ahogy közelebb mentem.
- Kérem –
nyújtottam a kezem a késért, amire csak lepillantott, aztán, mint ahogy a
kardokat szokás, feldobta és elkapta a pengét (!), hogy a nyele legyen felém.
Láthatta a megrökönyödésemet, mert elvigyorodott és kicsit közelebb hajolt
hozzám.
- Mi ez az
arc, meine Liebe? – kuncogott. Gyorsan elvettem tőle és a helyére tettem.
- Csak a
frászt hoztad rám – motyogtam és odaléptem Ludwig mellé segíteni. De mielőtt
nyúlhattam volna a krémért, két kar fonódott körém. Meglepetten pislogva
hagytam, hogy Gilbert megszorongasson pár pillanatra, aztán pedig elengedjen.
- Bocsi –
suttogta halvány mosollyal az ajkain.
- Semmi baj
– mondtam és visszafordultam, hogy folytassam, amit elkezdtem. Hallottam, hogy
mond valamit németül, mire Ludwig félig hátrafordult hozzá. Nem értettem és meg
sem bírtam jegyezni a mondatát, hogy lefordíttassam a Google-lel, vagy
Roderich-kel, vagy Lilivel. A testvérpár néma párbeszédet váltott, aztán
mindketten csinálták a maguk dolgát. Az idősebb megfogta a kész sütiket és
betette őket a hűtőbe. Amíg ő megpróbálta bepasszírozni a többi közé, addig én
halkan megkérdeztem a másikat, hogy mit mondott. Ő úgy nézett rám, mintha nem
értené, miről beszélek, de átláttam rajta. Elkapta a tekintetét, ahogy a bátyja
visszajött hozzánk és megkérdezte miről van szó. Mindketten csendben maradtunk,
amivel elértük, hogy egy kicsit bepukkadjon, persze csak gyerekes morcosságról
volt szó.
- Kész
vagyunk – közöltem végül, mikor minden a helyére került. Mindhárman
mosolyogtunk, örültünk, hogy végeztünk. – Nagyon
köszönöm, srácok! – mondtam nekik magyarul. Úgy éreztem, hogy a saját
anyanyelvemen sokkal őszintébben hangzik, mint angolul, de ahogy láttam ezt ők
is így gondolták. Hirtelen átöleltem őket a nyakuknál fogva, mire mindketten
lemeredtek pár pillanatra. Az egyikük, ha jól vettem észre, Gilbert,
megsimogatta a hátam, míg a másik a karom. – Tényleg, őszintén – néztem rájuk
végül. Bólintottak egyet, aztán felnevettek.
- Ez egy
kurvajó nap volt – vallotta be az idősebb. – Kit érdekel, hogy a sütés nem egy
pasis meló?
Hirtelen
felnyúltam és megborzoltam Gilbert haját. Meglepetten felkiáltott, de mikor
látta, hogy a liszt úgy száll ki a tincsek közül, mintha hó lenne,
elhallgatott. Végignézte, ahogy a por elenyészik a levegőben, hagyott egy
pillanatnyi szünetet, majd:
- Eskü,
szerintem fel se tűnt volna. Kesesesese~ - röhögött fel hangosan, közben
nekitámaszkodott egy pultnak, hogy a levegő kapkodása közben ne essen össze.
- Hülye – csóváltam meg a fejem
mosolyogva, míg Ludwig a szokásos „Dummkopf” mondatával jött, amire a reakciója
egy „sértődött” szájtátás volt, ami a végén már mosolyba fordult ált.
- Ugyan!
Valljátok be, hogy élvezitek Nagyszerűségem társaságát – ölelte át a vállunkat
és húzott oda magához. Csak a szemünket forgattuk, aztán már indultunk is.
Még volt
háromnegyed órám a Roderich-kel való találkozóig, de hajat már nem maradt időm
mosni, pedig sejtettem, hogy az én tincseim között is lapul liszt. A fonatot
meghagytam úgy, ahogy volt, csak gyorsan elszaladtam fürödni. A ruháimat
bedobtam a szekrényünk aljában lévő szennyes kosárba, már nem a suliban akartam
kimosni, úgy gondoltam, majd otthon odaadom anyának. Aztán ruhát válogattam.
Sétálni mentünk, szóval jól fel akartam öltözni, mert bár Angliában feleannyira
se hideg a tél, mint Magyarországon, de attól még fáztunk kint.
Fél hatkor
a lépcső előtt álltam és vártam, hogy az osztrák végre feltűnjön. Mikor végre
lejött, nem tudtam türtőztetni magam és a nyakába ugrottam. Átölelte a derekam
és hagyta, hogy megszorongassam, utána pedig megpusziljam az arcát.
Kimentünk a
városba, ahol végigjártuk ugyanazokat a köröket, mint Feliks-szel: kávézó, séta
a városban, ülés a fa mellett. Néha beszélgettünk, néha csak csendben mentünk
és néztük a fényeket, közben az utcákon kisgyerekek rohangáltak, minden
járókelőnek, így nekünk is, karácsonyi cukorkát osztogattak. Az a vörös hajú
kislány talált meg, aki a hócsatában szó szerint ledöntött a lábamról. Csillogó
szemekkel nyújtotta felém az édességet, aztán megölelt és futott is tovább.
Istenem, de cuki!
Ezután
visszamentünk vacsorázni, aztán pedig elköszöntünk. A lányokkal töltöttem az
estét, elmeséltem nekik a sütisütős napomat a két némettel. Hangosan nevettek a
képtelennek tűnő helyzeteken, és megjegyezték, hogy Gilbert már nem is olyan
szörnyű, mint volt. Bólintottam, utána meg belegondoltam ebbe, mert igazuk
volt. Mióta szakított Eliskával tényleg másabb lett. Olyan… normálisabb.
Visszaemlékeztem arra, mikor az anyukájával beszélt telefonon, annyira
őszintének tűnt a mosolya, még akkor is, ha az anyjának sikerült valamivel
nagyon zavarba hoznia.
- Ú, Lizzy,
mi ez a mosoly? – kuncogott Katya, amivel sikeresen felébresztett a gondolataim
közül. Kérdőn néztem rá, de ő csak sunyiban somolygott a körmét festegetve.
Lepillantottam a kezemre, amin csak egyszerűen átlátszó lakk volt. Nem akartam
nagyon kifesteni magam másnap, a ruha így is elég díszes volt. Mögöttem Lili
térdelt, próbálgatta, hogy milyen hajat is lehetne nekem csinálni. Már a
sokadik variációt próbálta, de még mindig nem találta meg az igazit. Mellette a
laptopján a Pinterest volt megnyitva, a megfelelő keresőszóval kidobott képek
között böngészett és ha talált egy jót, azt megpróbálta megvalósítani. Másnap
akartam hajat mosni, reméltem, hogy nem fog szétcsúszni az egész frizura… Olyan
egy óra kutakodás után meglett a befutó.
Az elöl
lévő tincseket hátratűzte, közben kicsit megcsavarta, a tarkómon pedig
összefogta őket. A hullámcsatokat a díszes hajbavaló takarta el, amit kaptam. A
szabadon hagyott tincseket majd hajsütővassal be akarta göndöríteni még jobban,
de amúgy mindent hagyott úgy, ahogy volt. Még megigazította a frufrum és
késznek nyilvánította magát.
- Olyan
csini leszel! – vigyorgott a művét elemezve. Gyorsan lefotózta, hogy tudja
később is, hogy milyennek kell lennie.
- Oké, ti
jöttök – néztem rájuk és máris ütöttem be a megfelelő szót a keresőbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése