20. fejezet - Otthon

здравей!
Végre meg van javítva a gép, most már semmi sem állhat az utamba :D
Nos, folytassuk onnan ahonnan abbahagytuk, más szóval a Budapesttől.
Jó olvasást mindenkinek!
------------------------------

- Na, Bogaram, kezdheted, mert úgy érzem, ez hosszú sztorizgatás lesz – mondta apa mosolyogva, ahogy beszálltunk a kocsiba. Nevetve töröltem le a könnyeim maradékát az arcomról, aztán bele is fogtam. Év közben is meséltem a családomnak a történtekről, de úgy, hogy végre ott voltak, sokkal részletesebben elmeséltem mindent. Persze anya kérésére (és apa bosszúságára) ejtettem pár szót Roderichről is. Mondjuk nem igazán tudtam, mit mondjak róla, szóval vele kapcsolatban próbáltam rövidre fogni a dolgot.

- Az osztrákok olyan arisztokratikusak, mint mondják? – röhögött a bátyám.

- Az osztrákok nem azok, de ismerek valakit, aki biztosan simán rávágta volna a kérdésedre az igent – kuncogtam Gilbertre gondolva, aki aznapra megkapta tőlem a „Világ legjófejebb sráca” címet, mert nagyon is megérdemelte. És ha már eszembe jutott, akkor meséltem az ő kis triójukról, illetve magáról a németről is. A bátyámnak rögtön szimpatikus lett a srác, még így látatlanban is. Az biztos, hogy hasonló karakterek voltak, jól kijöttek volna. Mindketten a bajt keresték állandóan…

Áradoztam egyet Berlinről, hogy milyen szép így karácsonykor, aztán áttértem arra, hogy hogyan díszítettük fel a sulit. Csapongtam a témák között, volt egy olyan érzésem, hogy a szüleim nem nagyon bírják követni, de megnyugtattam őket, hogy egyszer még úgyis elmondom, mert mamáék úgyis megkérdezik, hogy mi volt külföldön.

A telefonom megrezzent a kezemben, el is felejtettem, hogy közben bekapcsoltam a mobilnetem. Több chat-fej is felugrott, köztük Gilberté, akivel Messengeren még nem is váltottam szót:

Mosolyogva végignéztem a fotókat, párat megmutattam a családomnak, de az se kerülte el a figyelmem, hogy milyenek azok a képek. Gilbertnek sikerült a legjobb pillanatokat lekapnia, minden összhangban volt valahogy. Neki nagyon meg kell majd köszönnöm még egyszer azt a napot. Találtam egy fotót, amiről úgy határoztam, hogy majd beállítom profilképnek. A körhinta volt a háttérben, épp azt néztem, mikor Gilbert lekapott. Háttal álltam a kamerának, de a kezemben látszódott a forrócsoki, ami épp az ujjaimat melegítette. Imádtam azt a képet. Illetve még volt egy másik, amin mindhárman rajta voltunk. Én álltam középen, a két srác pedig a két oldalamon. Ezt is az idősebb fivér készítette, kicsit magasabbra tartotta a kamerát, hogy a háttér is látszódjon. Elküldtem Feliks-nek is, aki csak három kérdőjelet írt vissza, kérdezvén, hogy mit keresek én a Beilschmidt-ekkel. Mondtam, hogy majd Skype-on elmeséltem. Azt mondta, akkor majd keresünk olyan napot, mikor van egyhuzamban öt szabad óránk. Csak a fejem rázva nevettem az ötleten, utána visszafordultam a családomhoz, akik továbbra is faggatni akartak az elmúlt hónap eseményeiről. Szóval teljesítettem a kérésüket.

Mikor végre lehuppantam az ágyamra, úgy éreztem, menten el bírnék aludni. Végignéztem a képeket az íróasztalom fölött, aztán fogtam magam és gyorsan átmásoltam a telefonomról a képeket anya gépjére, onnan pedig egy pendrive-ra. Pár perc alatt megvoltam és kiválogattam a legjobb képeket, amiket készítettem, készítettek mások az elmúlt hónapokban. Gyorsan átrohantam a szüleim szobájába és kinyomtattam, utána pedig rendezni kezdtem őket. Középre tettem a kedvenc fotóimat, és egy kis lelkiismeret furdalással kísérve, de az aznap készült kis csoportképet tettem középre, aköré építettem fel a mintát. Közvetlen mellé került a bálon készült keringős kép, amin Roderich-kel voltam, a másik oldalára pedig az, amin a lányokkal pózoltunk a korhű ruhákban. És így sorban a többi. Legalább harminc fotó kellett hozzá (apa nem is örült, hogy úgy kezdem a szünetem, hogy kifogyasztom a nyomtatóból a festéket), szóval elvoltam vele egy ideig, mire mindennek meglett a helye. Épp az asztalon térdeltem, mikor megrezdült a telefonom. Ismét Gilbert volt, egy újabb fotót küldött. Láthatóan ez már Berlin egy más része volt. A fákra fényfüzérek voltak téve, az egész utcát hó borította, akárcsak a padokat. Olyan szép volt! Szerettem volna küldeni neki én is egy képet, de nem nagyon tudtam, hogy mit is kéne… Végül felkapcsoltam az íróasztali lámpát, míg minden mást le, és készítettem egy képet a falamról. Pont jó volt a világítás, látszott, hogy milyen kép is van középen. Egy mosolygós smiley-t küldött válaszként.

Egy másik chat-fej ugrott fel, ezúttal Roderich képe volt ott. Neki is válaszoltam, de valami azt súgta, ne küldjem el neki a Berlinben készült képeket.

A német fotója mellett megjelent egy piros körben egy egyes, jelezve, hogy megint üzent. Átváltottam az ővele folytatott beszélgetéshez, aztán el is nevettem magam. Újabb fotó, Ludwig nézett a kamerába ingerülten. Kértem, hogy ne idegesítse már az öccsét, de a válasza: késő… Megnyomtam a videohívás gombot, mondjuk véletlenül, de végül mégsem nyomtam ki.

- Karon ütött – nyafogott Gilbert azonnal. Még mindig az utcákon lófráltak, fekete sapkájába és piros sáljába hópelyhek akadtak.

- Kellett neked piszkálni – róttam meg azonnal. Erre az orrát a sálba fúrta, szemei szomorúan csillogtak, persze tudtam, hogy csak megjátssza.

- Egyet értek Elizabetával – jelent meg mellette Ludwig, aki biccentett egyet köszönésképpen.

- Összefogtatok ellenem? – csattant fel morcosan, tekintetét köztünk kapkodta. Összenéztem a testvérével, aztán egyszerre elkezdtünk nevetni. – Ajj, szemetek!

És kinyomta. Majd újra megrezzent a telefonom, jelezve, hogy Gilbert Beilschmidt videóhívást kér. Megnyomtam a fogadás gombot, láthattam, hogy a mobil ezúttal a fiatalabb kezében van, a tulajdonosa pedig két lépéssel hátrébb állt karba tett kézzel.

- Amúgy hol vagytok? – kérdeztem az utcát mustrálva mögöttük.

- Sétálunk egyet. Anya még nem készült el a meglepetés vacsorával – rántották meg a vállukat, aztán körbefordították a telefont, hogy lássam, merre járnak. Nem mondott sokat a látvány, de azt megállapítottam, hogy a külvárosi részben vannak. – Te jössz, meine Liebe! – közölte velem Gilbert, mire kikerekedett a szemem. Mivel jövök én? Kérni kezdte, hogy mutassam meg merre lakunk. Felsóhajtottam és lemásztam az asztalomról.

- Bosszantó vagy – közöltem vele, amire az volt az albínó válasza, hogy mondták már. Amíg én a kabátomat és a csizmámat próbáltam felvenni, addig ő beszélt. – Anya! Apa! Mindjárt jövök csak megmutatom az osztálytársamnak az utcánkat, aztán meg elküldöm a bátyát a fenébe! – kiáltottam be a konyhába, ahol a szüleim voltak.

- Oké, Bogaram, jó szórakozást!

- Mit mondtál az előbb? – kérdezték. Csak legyintettem, nem fontos, bár ebbe lehet belekötöttek volna, ha tudják a szavaim jelentését.

- Kurva hideg van – morogtam magyarul, a szabad kezem gyorsan belesüllyesztettem a zsebembe, mert már azonnal csípni kezdte a hűvös a bőröm. – Na, nézzetek jól körül, nincs semmi érdekes itt. A nagydolog a belvárosban van, de oda én most be nem sétálok, ha nem baj.

- De furcsa, hogy ott nincsen hó – mondta Gilbert, közben lesöpörte a hajáról a hópelyheket, csak hogy nyomatékot adjon a szavainak. Igen, ezt az egyet én is sajnáltam, mert nagyon szerettem a havat már kiskoromban is. Körülnéztem én is, aztán nekidőltem a kerítésünknek. Azon gondolkoztam, hogy mennyi ideig is tarthat, míg eljutok az itteni vásárhoz, de utána csettintettem egyet és azt mondtam, kit érdekel.

- Pillanat, mindjárt visszahívlak – mondtam és már rohantam is be. – Anya, mikorra lesz kész a vacsi? – kérdeztem. Gyorsan megkeverte a spagettiszószt, aztán közölte, hogy soká. Lehet, hogy ez a vacsi áttolódik másnap ebédre, hacsak nem akarunk tíz órakor vacsorázni. - Mert akkor gyorsan elmennék a Dugonics térre a vásárra.

- Miért akarsz te ilyenkor odamenni? – kérdezte összevont szemöldökkel. Ismét meglengettem a telefonom, szélesen mosolyogtam.

- Ha már ők is megmutatták nekem Berlin karácsonyi vásárját, akkor én is nekik Szegedét – kacsintottam és már mentem volna, de apa még utánam szólt, hogy egyedül nem szívesen engedne el. Mondtam, hogy Ricsi szívesen velem jönne, mire ő kikérte magának ezt, mondván ő biztos nem megy szívesen velem. Kint hideg van, bent meg jó meleg. Szóval egy bő öt percig könyörögtem neki, hogy vigyen el, és végül feladta.

- El se hiszem, hogy ráveszel erre – csapta be a kocsi ajtaját pár perccel később.

- Szeretlek, tesó – mosolyogtam rá.

- Én nem – morogta, de láttam, hogy ő is somolyog. Végre egy kis tesós idő, amit együtt tölthetünk. Nos, nagyjából.

- Ludwig, Gilbert, ez itt a bátyám, Ricsi. Ricsi, a szőke, Ludwig az osztálytársam, a másik idióta pedig a bátyja, Gilbert – mutattam be őket egymásnak. Az idősebb sértetten eltátotta a száját, morcosan meredt a kamerába.

- Köszönöm az őszinteséged – húzta össze a szemét.

- Nincs mit. És örülj, mert megpróbáljuk nektek kamerán keresztül megmutatni Szegedet.

Rögtön fellelkesült, a lehető legszélesebb vigyort villantotta ránk, közben ők is sétáltak tovább Berlinben. Elbeszélgettünk, néha a tesóm is közbeszólt, ő tudott németül és angolul is, hála a kéttannyelvű giminek, amibe járt, szóval vele ment a legkönnyebben a kommunikáció. Viszont azt észrevettem, hogy Gilbert nem hívott úgy, ahogy szokott, főleg azután nem, hogy megtudta, a bátyám egészen jól beszél az anyanyelvén. Igazából nem igazán érdekelt, hogy Gilbert hogy hív engem, ő se kérdezte még, hogy én minek nevezem őt, mikor idegbetegen ráordítok, hogy „szaros német”, szóval megvagyok én így is. Bár ekkor kicsit kíváncsi lettem, hogy mit jelenthet, de nem akartam a tesómtól megkérdezni, amíg a két német is a vonalban volt.

- Amúgy, hogy jött, hogy körbevezetitek a húgom Berlinben? – kérdezte Ricsi őket, mikor a tér felé mentünk, immár mi is sétálva. Ludwig Gilbertre nézett, mivel ő hívott el engem.

- Csak mondta, hogy szeretne ajándékokat venni, de nem tudja hol, így felajánlottam – vonta meg a vállát, utána pedig már csak azt láttam, ahogy eltűnik az öccse válla mögött, aki ijedten pördült meg, hogy lássa, mi lett a testvérével. Gilbert a földön ült, épp porolgatta magát, közben németül káromkodott. Nem értettem teljesen mindent, de valószínűleg nem volt túl szép, amit mondott. A bátyám mellettem röhögni kezdett, mire többen is megbámultak, de nem nagyon érdekelt, én csak azon voltam, hogy ne kezdjek el vihogni.

- Köszönöm az együttérzést – morogta, miután feltápászkodott. Hát, igen, az öccse és mi is kicsit kinevettük, de ő sem tudta megmondani, hogy miben esett fel. Állítása szerint még az út sem csúszott. Egyszerűen csak… elzúgott.

- Aztaaaa! – jött a németek válasza, mikor meglátták az itteni vásárt. Szerintük majdhogynem vetekedett az ottanival, mire a bátyám beszólt, hogy a képek alapján nem csak vetekszik, hanem túl is szárnyalja. Barátságos veszekedés jött a három fiú között arról, hogy melyik város vásárja jobb, végül megegyeztek abban, hogy mindkettő jó.

- Befejeztétek? – kérdeztem végül, csak bólintottak.

- Forralt bor – sikkantotta a bátyám és már ott sem volt. Csak reméltem, hogy nekem is hoz valamit, mert őszintén jól esett volna egy puncs vagy valami.

- Na, őszinte vélemény, most nekem? – mosolyogtam a két németre, akik visszavigyorogtak. Esküdöztek, hogy nagyon jó az itteni is, sőt, Gilbert mondta, hogy jövőre én vezetem körbe itt. Benne voltam, hiszen kölcsön kenyér visszajár. – De itt nem lehet azt csinálni, mint Berlinben, hogy leugrunk a repülőről, fél óra alatt ott vagyunk, aztán meg pár óra múlva vissza. Szeged több órányira van Budapesttől.

- Más nem foglalok egy hotelszobát és egyik nap odamegyek, a másnap meg haza – legyintett, mintha ez semmiség lenne.

- Nem lesz az kicsit drága? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Csak két szót mondott: spórolt pénz. – A drága magyar hotelekről hallottál már?

- Kezdem azt hinni, hogy nem akarod, hogy odamenjek – biggyesztette le az alsó ajkát, aztán orrát ismét a sáljába fúrta.

- Nem mondtam ilyet, csak minek fizetnél, ha mondjuk aludhatnál nálunk is – mondtam, mire lilás szemei felcsillantak, elővette a legszélesebb mosolyát is mellé. Szerintem már abban a pillanatban el kezdte tervezni, hogy hogyan akadályozza meg, ha egyszer vissza akarom vonni az ajánlatot, de aztán csak ennyit kérdezett:

- Eskü?

- Persze-persze – kacagtam, aztán átvettem a testvéremtől a puncsot, amit nekem hozott.

- Elizabeta, nagyon eltűntél – jegyezte meg Roderich, mikor felhívtam a hazaérkezés után. Valamit habogtam arról, hogy dolgom volt, nem akartam beszámolni túl részletesen az elmúlt pár óráról, amit a bátyámmal és közvetetten a Beilschmidt fivérekkel töltöttem. Biztos vagyok benne, az osztrák nagyon kiakadt volna, ha megtudja, hogy helyette a németekkel beszélgettem és mutattam meg nekik a karácsonyi vásárt. De ő is kérdezgette, hogy milyen volt a város, amit csak elintéztem egy „szép volt”-tal. Csalódottnak tűnt a válasz hallatán, aztán felvetette, hogy ha szeretném akkor következő évben még a szünet elején tölthetnék egy napot Bécsben és ő is megmutatná az ottani vásárt.

Na, igen. Nem akartam azonnal rávágni, hogy oké, mert ugye a magát porosznak tartó németnek megígértem, hogy jövőre ő nézheti meg Szegedet. Elég homályos választ adtam Roderich-nek, de ez neki nem annyira tűnt fel, ő beleegyezésnek vélte. Úgy voltam vele, hogy majd jövőre mentegetőzök, vagy addigra elfelejtődik.

Igazából, egyszer már voltam Bécsben. Szép volt a karácsonyi vásár, meg nagy, de számomra mindig is az otthoni lesz a legszebb. És, el ne áruljátok Roderich-nek, de a berlini egy icipicit jobban tetszett… Lehet, hogy a hangulat miatt, amit a srácoktól kaptam, nem tudom. De az biztos, hogy imádtam.

- Elizabeta, figyelsz? – kérdezte, az egyetlen reakcióm az volt erre, hogy felkaptam a fejem, bár ő ez nem láthatta és motyogtam valamit a telefonba. Nagyon-nagyon álmos voltam. Öt soron végigjártuk a berlini vásárt, majd legalább kétszer végigmentünk a szegedin is…

- Sajnálom, csak fáradt vagyok – mondtam végül, közben az álmosságot próbáltam kidörzsölni a szememből. Nem igazán sikerült. A fejem alá gyűrtem egy párnát, közben a fülemhez szorítottam a telefonom, aztán a szemeimet is lehunytam. Nem akartam elaludni, de úgy éreztem, nem bírom tovább nyitva tartani a szemem.

Arra emlékszem, hogy még egy utolsót pislogtam és mintha elvágták volna a fonalat, elaludtam, csak reggel riadtam arra, hogy a konyhában anya csörög az edényekkel. Körülnéztem. Rám volt terítve egy vastagabb pléd, de ahogy elnéztem, nem volt a családomnak szíve felébreszteni, hogy menjek fürödni. A telefonom az asztalomon hevert. Gyorsan odaugrottam és megnéztem, hogy mi lett a beszélgetésemmel Roderich-kel. Lehet nem sokkal azután, hogy bealudtam, kinyomta, mert a következő üzenet már az volt, hogy majd reggel beszélünk.

Gyorsan lezuhanyoztam, aztán rohantam le a családomhoz. Átöleltem anyát, aki máris elkezdte a karácsonyi süteményeket készíteni, legalábbis az olyanokat, amiknek kell egy is idő, míg megpuhulnak. Szokás szerint csupa liszt lettem, persze, de mikor küldtem Feliks-nek egy képet, megdicsért, hogy én legalább csinálok valamit vele ellentétben. Azóta döglik az ágyán, mióta hazaért. Aztán rákattintottam egy másik chat-fejre, és mikor láttam, hogy online van az illető, rányomtam a hívás gombra.

- Szia!

- Szia! Hogy vagy? – jött is a válasz, a hangján hallottam, hogy mosolyog. Lehalkította a zenét, amit hallgatott, aztán neszezés jött, végül megint ő szólalt meg. – Bocsánat, kicsit káosz van nálam.

- Nyugi, itt is – nevettem fel és kissé leporoltam a nadrágom, amin még mindig látszódott a liszt. – Sütit sütünk anyuval. Kiküldtek a konyha elé őrizni, nehogy apa vagy bátyám meg találja enni az édességeket – mondtam közben gyilkos pillantást vetettem a testvéremre, aki nagyon be akart menni, de így csak csalódottan sarkon fordult.

- Akkor nálatok is jó a hangulat – jegyezte meg jókedvűen.

Csend következett, egyikünk se tudta, mit is mondjon. Az ajkamba haraptam, kicsit mintha megnyúltak volna a másodpercek. Már nem is tudtam, mennyi ideig voltunk némák. Öt másodperc? Tíz? Talán egy perc? Hosszúnak tűnt, de semmi nem jutott eszembe, amit kinyöghettem volna.

A sütő halk pittyenése jelezte, hogy ki kéne vennem a tésztát.

- Bocsi, mennem kell. Majd még beszélünk.

- Rendben, szia Elizabeta!

- Szia Roderich!

Indultam is összeállítani a mézeskalácsokat…