Jó tavaszt mindenkinek a hó ellenére is! Elnézést, hogy múlt héten nem volt fejezet, de az ágyat nyomtam, felkelni alig bírtam, így most megint csúszott a rész, de most újra itt vagyok épen és (nem teljesen) egészségesen.
Jó olvasást!
--------------------------
 |
| Forrás |
- Hali, csajszi! – köszönt be a kamerába Feliks, amíg én a szobámat díszítettem.
- Szia,
Feliks! – mondtam, miközben egy fényfüzérrel küzdöttem. A rohadt cellux nagyon
ellenem dolgozott! Frusztráltan dobbantottam egyet a lábammal, mikor
hatodszorra is leesett a zsinór. Anya gépe felé kaptam a fejem, ahol a lengyel
barátom nevetgélt a maga kárörvendő nevetésével. Szerencséje volt, hogy több
száz kilométer választott el minket, mert biztos lekevertem volna neki egy
tockost. Oké, nem biztos, de tuti rádörrenek. De a rádörrenés kamerán keresztül
nem bizonyult túl hatásosnak.
- Na, miért
is voltál te Berlinben? – kezdett rögtön bele, mikor látta, hogy rá figyelek. A
tekintetem akaratlanul is a laptop mögötti fal felé irányítottam, ahol a képek
kaptak helyet. A sok közül is a középső vonzotta a pillantásom, amelyiken a két
némettel szerepelek. Halvány mosoly húzódott a számra, ami a legjobb barátom
figyelmét se kerülte el. – Úúúú, Lizzy, mi ez a mosoly? Mert szerintem épp tuti
nem az osztrák pasidra gondolsz.
Erre
kikerekedett a szemem, a szégyen pírja jelent meg az arcomon. Basszus, de igaza
van. Hazudtam Roderich-nek arról, hogy merre voltam a hazautazásom napján, mert
nem mertem bevallani, hogy milyen jól éreztem magam a Beilschmidt testvérekkel.
Jaj! Milyen barátnő vagyok! Gyorsan elpanaszoltam a szívem bánatát Feliks-nek,
aki nem tűnt túl meglepettnek.
- Most
totál őszinte leszek – könyökölt az asztalára, mintha valami komoly ügyvéd,
vagy bíró lenne, aki mindjárt ítéletet mond felettem. – Szerintem te nem vagy
szerelmes az osztrákba.
- Mibajodvan? – akadtam ki teljesen,
ezúttal már én téptem le a fényfüzért, mielőtt az magától leesett volna. –
Megártott neked a repülőút? Ha nem lennék belé szerelmes, akkor nem járnék
vele.
- Én csak
azt mondom, amit látok. Lehet, tetszetek egymásnak, de szerelmesek biztos nem
vagytok – közölte komolyan.
- Nem
beszélhetnénk másról? – csattantam fel.
- Oki-doki
– vonta meg a vállát, de láttam, hogy nem adta fel ezt a gondolatot. – Akkor
miről beszéljünk, Bözsi?
- Arról,
hogy mi lesz veled, ha továbbra is így hívsz – vetettem rá egy szúrós
pillantást.
Ártatlan mosoly.
Csípőre tett kéz. Kiskutyaszemek. Mérges tekintet. Plafonbámulás. Rosszat sejtő
gondolatok. Hajcsavargatás. Gyanakvó pillantás. Újabb vigyor. Megdöbbenés.
Ez a néma
párbeszéd játszódott le közöttünk a végmondata előtt:
- Imádlak,
Bözsi, szia-mia, majd később
beszélünk!
Ezzel
kilépett. Gyorsan kikaptam a telefonom a zsebemből és írtam neki egy kedves
üzenetet arról, hogy majd a suliban kicsinálom. Sírva röhögő smiley volt a
válasz. Hülye lengyel!
Épp a
barátnőimmel telefonáltam, egymás szavába vágva meséltünk, mikor a
számítógépen, ahol a Facebook volt megnyitva, láttam, hogy új chat-ablak ugrik
fel. Gilbert. Őszintén megörültem neki, de csak azután akartam elkezdeni vele
beszélni, miután a lányokkal végeztem. Nem sokkal később Katya mondta, hogy mennie
kell segíteni az apukájának, aztán meg Lili is elköszönt. Szóval gyorsan
rákattintottam a chat-fejre, ami azóta a telefonomon is megjelent.
Gyorsan a
géphez mentem, majd megnyomtam a videohívás gombját a chat-ablak felső
sarkában. Pár pillanat múlva meg is jelent az arca a képernyőn. Láttam, hogy
kint ül, valószínűleg a teraszon, mellette egy kutya ült, ami nem lehetett több
pár hónaposnál.
- De cuki!
– sikkantottam, mikor megláttam a kis németjuhászt. A kutyus félrebillentette a
fejét, a füle is oldalra mozdult, nagy barna szemei kérdőn néztek rám.
Barna-fekete szőre kicsit hosszabb volt, mint a tipikus németjuhászoké, de ez
csak még cukibbá tette. Orra havas volt, mint aki épp most kereste meg a
játékát a húszcentis hóban. Talán úgy is volt. – Mi a neve?
- Meine
Liebe, ő itt Blackie, a karácsonyi ajándékunk – vigyorgott, aztán
elgondolkozott. – Ami izé az egészben, hogy itthon se vagyunk, hogy gondozzuk –
vakargatta meg a kutyus fejét, aki utána a srác ölébe feküdt.
- Édes! –
mosolyogtam.
- Na, mi
van azzal a világítással? – kérdezte közben Blackie-t simogatta, amit a kis
németjuhász nagyon élvezett, egy idő után a hátára fordult, hogy a hasa is
sorra kerüljön.
Válaszul a
kérdésére csak megemeltem az égősort, ami már reggel óta a földön hevert.
Előszedtem a fiókomból egy kicsit vastagabb és talán tartósabb celluxot, majd
az ollómért nyúltam.
- Esküszöm,
ha most sem ragad fel, szerzek valahonnan szikszalagot – mondtam miután
felmásztam a székemre, hogy elérhessem a szekrény tetejét. Másoknak hogy ragadt
oda, nem értettem.
- Mennyi
ideje próbálkozol?
- Reggel
óta – morogtam az ollót a fogaim közé szorítva. Gilbert felnevetett, amivel
odacsalt magához még két kutyát. Az egyik egy Golden retriever volt, a másik
meg egy doberman. Meglepődve néztem, ahogy a két kutya leül a srác két
oldalára. Hány kutyájuk van ezeknek?,
futott át az agyamon.
- Ez itt
Aster – bökött az aranyszőrű Golden retriever felé, aki farkcsóválva dörgölte a
fejét a gazdája kezéhez. Aztán a másik füle tövét vakarta meg, mire a nagy és
elsőre ijesztő kutya kezes báránnyá vált és lefeküdt, fejét letette a földre. –
És Berlitz.
- Hány
kutyátok van nektek? – csóváltam a fejem mosolyogva, miközben rákérdeztem arra,
ami már legalább két perce idegesített.
- Már
három. Berlitz a legidősebb, lassan tíz éves, aztán jött Aster, aki négy, és
most itt van Blackie, aki pedig három hónapos. Vati hétvégénként kutyaiskolát tart a közeli parkban, szóval elég
jól neveltek. Kivéve Blackie. Ő még lázad a rendszer ellen.
- Pont,
mint a gazdája – jegyeztem meg a bakancsos, rockot hallgató albínó
beszélgetőtársamra célozva, aki értette az utalást. A szemembe nézve ismételte
meg a mondatát.
- Pont,
mint a gazdája.
Pár pillanatig
csend volt, de korántsem éreztem olyan kínosnak, mint miközben Roderich-kel
beszéltem.
- És
nálatok hogy zajlik a karácsonyi készülődés? – kérdeztem, miután sikerült
elérnem, hogy a világítás egy helyen hozzáragadjon a szekrényhez.
- Jól. Mutti süt-főz mindenféle karácsonyi
kaját, szerintem még egy év múlva is azt esszük. Persze Oma ugyanezt csinálja, szóval valószínűleg KÉT év múlva is az idei
kaját esszük majd – sóhajtotta a halántékát dörzsölve, aztán elkezdte
szedegetni a kutyaszőrt az ujjatlan fekete kesztyűjéről. Orrát piros sáljába
fúrta, aztán feladta, hogy megszabaduljon házikedvencei ajándékaitól.
- Amúgy
mindig feketében vagy. Annyira kirí az öltözékeid közül az sál – jegyeztem meg,
közben elvágtam a celluxot. Kuncogva vallotta be, hogy igazam van.
- Francis
adta tavaly karácsonyra. Megunta, hogy mindig feketében lát. Azt akarta, hogy
„legalább egy kis színt vigyek az életembe” – rázta a fejét, aztán meg megvonta
a vállát. – Nekem mindegy, csak melegen tartson ebben a kurva hidegben.
- De miért
jársz mindig feketében, az egyenruhát leszámítva, ha neked mindegy.
- Mert
ebben érzem jól magam – jött a válasz egy széles mosoly kíséretében. – Meg
amúgy is: kell a kontraszt – nevetett fel, majd elterült a teraszon. A nevetése
visszhangzott a szobámban: kesesesese~.
- Idióta –
sóhajtottam, de titokban szórakoztatott a felfogása. Felült és széles vigyort
villantott rám, aztán összevont szemöldökkel fülelni kezdett. Valaki kinyitotta
a teraszajtót, bár pont nem láttam, hogy ki, bár aztán a hang alapján kiderült,
hogy valószínűleg az anyukája. Kérdezett tőle valamit, amire Gilbert csak egy
szóval válaszolt. Ekkor Ludwig szólalt meg, mire a bátya arca karmazsinvörös
lett, csak épp azt nem tudtam, hogy a méregtől vagy a zavartól. Mindkettő
lehetséges volt.
- Schnauze![1]
– kiáltott rá, aztán be is húzta a nyakát, mert az anyja jól lecseszte. Nem
tudom, mit mondhatott, de az biztos, hogy nem túl szépet. Mikor az ajtó
becsukódott visszafordult felém, arcán bosszúság.
- Mit
mondott Ludwig?
- Nem
lényeg – morogta, arca még mindig vörös volt. Blackie meg fogta magát, két
lábra állt, majd arcon nyalta a fiút, aki nevetve simogatta meg a kölyköt. Kis
cuki! – Hogy állsz a ragasztgatással? – kérdezte, orrát megint a sálba fúrta.
Épp az utolsó celluxot nyomtam a szekrényhez, szóval tökéletes volt a kérdés
időzítése.
- Kéééész –
daloltam boldogan, aztán egy karácsonyi dalt kezdtem dúdolni. Féloldalas vigyor
húzódott az ajkaira, ahogy nézte a táncikálásom, végül halkan felnevetett.
Meglepődtem, mert ez nem a szokásos kacagása volt, hanem egy visszafogottabb,
és ezt ő is észrevette. Kikerekedtek a szemei, a szájára szorította a kezét,
aztán persze kirobbant a már jól ismert vihogása. Megforgattam a szemem.
Hirtelen csipogni kezdett a telefonom, jelezve, hogy valaki hív messengeren.
Kissé összevonta a szemöldökét, valószínűleg azonnal tudta, hogy ki lehet az.
Az ölében heverő kutyával kezdett foglalkozni, közben úgy tett, mint aki nem
hallgatózik. – Bocsi, Gilbert, egy pillanat – mondtam neki, aztán megnyomtam a
fogadás gombot.
- Szia
Roderich! – mosolyodtam el, az arcom azonnal kipirult, pedig még semmit sem
mondott.
- Szervusz!
Épp a városban sétálgatok és a karácsonyi ajándékodon gondolkozom, csak épp…
nem vagyok valami jó az ajándékozásban. Esetleg tudnál adni egy kis támpontot?
- Hát –
huppantam le a székemre, aztán körbefordultam vele. Körbenéztem a szobámban,
remélve, hogy találok egy kis ihletet. Igazából nekem mindegy volt, mindennek
örültem volna. – Amit jónak látsz – feleltem végül. – Én még egy kis
karácsonyfadísz miatt is boldogan ugrálnék.
Halkan
nevetett, de próbált egy kicsit konkrétabb dolgot kihúzni belőlem.
Gilbert
hirtelen felkiáltott valahol Berlinben. A gép felé kaptam a fejem és néztem,
ahogy kerek szemekkel pislog előre, vállát és fejét, illetve az ölében heverő
Blackie-t is hó borítja. Szitkozódni kezdett teljes bedobással, én meg gyorsan
lehalkítottam a gépet, de közben megnyomtam a print screen gombot is. Talán
majd szülinapján elküldöm neki. Az ajkamba harapva kuncogtam rajta, aztán
visszaemeltem a fülemhez a telefont.
-
Elizabeta! – szólt bele épp Roderich.
- Itt
vagyok – mondtam vihogva, közben néztem, ahogy a német porolja magát a kamera
túloldalán, közben épp a havat szidta teljes erőbedobással.
- Mi
történt? Mi volt ez a kiáltás?
- Ááá, csak
a hülye szomszédgyerek bénázik.
Erre
Gilbert befejezte a mozgolódást, szúrós pillantást vetett rám. Aztán teljes
testtel a kamera felé fordult, ördögi tekintettel méregetett, végül vészjósló
hangon megszólalt:
- Szóval
hülye szomszédgyerek – bólogatott mellé, remélve, hogy a fenyegetése eléri azt
a szintet, ahogy egy gyilkos csinálná. Szerencsére a hang még mindig halkra
volt levéve, így az osztrák barátom nem hallotta a németet, aki szerintem
gondolatban már azt tervezgette, hogy hogyan tudna bosszút állni ezért a
megjegyzésért.
- Ó –
szólalt meg közben Roderich is, akiről egy pillanatra teljesen megfeledkeztem.
– Szerintem megtaláltam neked a megfelelő ajándékot, Elizabeta.
- Tényleg?
Mit? – kérdeztem csillogó szemekkel, mondjuk ő ezt nem látta. Csak nevetett és
közölte, hogy titok. Lebiggyesztett ajkakkal meredtem a falamra, aztán meg azt
feleltem, hogy akkor én sem mondom el, hogy ő mit kap. Újabb kacagás volt a
válasza, aztán elköszöntünk.
- És mit
vettél neki? – kérdezte hirtelen Gilbert, aki ismét a kutyakölyköt simogatta.
Időközben a telefonját valószínűleg nekidöntötte a tetőt tartó egyik oszlopnak,
míg ő nekidőlt egy másiknak. Láttam, hogy a szokásos bakancsa és fekete
farmerje van rajta, közben ő egy vastag, barna takarón ült törökülésben, ölében
ott feküdt Blackie. Baljában egy cigit tartott, aminek a hamuját néha
belepöckölte a mellette lévő hamutálba.
- Még
semmit – vallottam be vöröslő arccal. Igaz, bármennyire kerestem, egyszerűen
nem tudtam, hogy mit vegyek neki. Lehajtottam a fejem, az ujjaim egymást
törögették, közben kicsit gondolkoztam, aztán úgy döntöttem, hogy témát váltok.
– Mi miatt vagy ideges?
- Pardon? –
billentette kicsit oldalra a fejét, szemöldökét kérdőn felvonta. Blackie épp a
hamutálat szagolgatta, mire a gazdája egy aprót ütött a fejére. A kis kutyus
hátracsapta a fülét, kicsit meghunyászkodott, de aztán újra hozzádörgölőzött a
gazdájához.
- Te
mondtad, hogy általában akkor cigizel, ha ideges vagy – utaltam vissza az
őszre, mikor erről beszéltünk. Halványan elmosolyodott annak gondolatára, hogy
még mindig emlékszem erre.
- Néha csak
jól esik. Bár próbálok minél kevesebbet bagózni – szívott bele ismét a cigibe,
majd kifújta a füstöt, ami lassan keringett a levegőben. –Meg addig biztos
fogok cigizni, amíg karikát nem tudok fújni – vigyorgott.
- Fogadunk?
– kacagtam fel.
-
Fogadjunk! – csapott le az ajánlatra azonnal.
- Na, ne
már! – ráztam a fejem. Megvonta a vállát, mintha azt mondaná, mindegy.
- De
karikát biztos megtanulok fújni – ült ki elhatározás az arcára, aztán rögtön
meg is próbálkozott eggyel. Ismétlem: próbálkozott. A füst nem hogy karika
alakot nem vett fel, de majdhogynem visszament a tüdejébe, így köhögve kezdett
el nevetni. – Ez egy szar próbálkozás volt – köhögött fel ismét a szájára
szorított kézzel.
- Bogaram,
lejönnél segíteni? – kiáltott fel apa.
- Igen, egy
pillanat! – válaszoltam, aztán visszafordultam a gép felé, ahol Gilbert
valószínűleg megérezte, hogy mennem kell, mert elég elszontyolodott képet
vágott. – Mennem kell.
- Oké –
biggyesztette le kicsit a száját, aztán meg lepillantott az ölében szuszogó
németjuhászra, aki nagy valószínűséggel elaludt, nyelve félig kilógott a
szájából, csak a fülei rebbentek meg néha-néha. Ismét engem figyelt, közben a
csikket elnyomta a tálban. Úgy tűnt, még mondani akar valami fontosat, láttam,
hogy töri a fejét, de végül csak ennyit felelt: – Majd még beszélünk, ja?
- Ja –
bólintottam, aztán intettem egyet a kamerába, elköszöntem, majd kinyomtam.
Segítettem
apának felaggatni a karácsonyi fényeket a kertben lévő fenyőre, közben a
kutyánk (igen, nekünk is van) folyton láb alatt volt és simogatásért
nyüszített.
- Kivel
beszélgettél? – kérdezte hirtelen, arcára kiült az a nézés, amit az apukák
szoktak felvenni, ha lányuk körül egy fiú lábatlankodik. Kissé összehúztam a szemem,
aztán megpusziltam az arcát.
- Beszéltem
Roderich-kel is, meg egy iskolatársammal.
- És kit
takar az „iskolatársam” kifejezés? – rángatta meg egy kicsit világítás
vezetékét, hogy elérjen a hosszabbítóig.
- Egy
iskolatársat – vigyorogtam ártatlanul, de nem adta fel, hogy kiderítse.
- Bogaram!
Kicsit pontosabban?
- Miért?
Úgy sem ismered – rendezgettem el az égőket az ágad között, hogy jól nézzen ki.
Halkan cettegett, aztán átölelte a vállam és puszit nyomott a fejem búbjára.
- Olyan
rossz, hogy több száz fiú vesz körbe, én meg nem vagyok ott, hogy megvédjelek –
simogatta meg a hajam pont úgy, mint mikor még kislány voltam. Mondjuk, lehet,
neki még mindig az vagyok.
-
Szeretlek, apa – öleltem át a derekát.
- Én is
szeretlek, Bogaram.
- Meg amúgy
is: Feliks helyetted is véd a srácoktól – kuncogtam.
- Feliks,
Feliks… Innen is elnézést kérek tőle, de szerintem te hamarabb tudod magad
megvédeni, mint ő téged…
- Ezt most
kikérné magának még akkor is, ha igaz – gondolkoztam el, mire apu felnevetett.
- Az
biztos.
- Gőzöm
sincs, mit vegyek Roderichnek! – nyafogtam az unokatestvéremnek, aki csak
műszomorúan bólogatott mellettem, mint aki átérzi a fájdalmam. Nem érezte át,
de próbált úgy tenni. Gréti lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán megveregette a
vállam. Az unokahúgom hetedikes, és a világ legnagyobb romantikus könyv
rajongója. Ha nem olvasott el minden magyarul megjelent young adult és/vagy
romantikus történetet, akkor egyet sem. Én is szeretek olvasni, de ő
mérföldekkel lehagy engem…
- Miket
szeret? – kérdezte végül, mikor megálltam egy csokis standnál.
- A zenét,
az osztrák történelmet, az édességet…
- Téged –
szólt közbe mosolyogva, mire elpirultam, mert valahol jól esett a gondolat,
hogy én is azok közé tartozom, amiket szeret. Az arcomra szorítottam a kezem,
hogy kicsit csillapítsam a forróságot a bőröm alatt. Hirtelen megpillantottam
valamit az egyik sarokban. Csokik voltak, de hangszer alakúra formázták őket.
Nos, zene és édesség… Gondolkozni se kellett, megvettem. Hurrá! Most már csak
Gilbertnek kellett valami, akinek megígértem, hogy kap egy vásárfiát… A
lányoknak és Feliksnek már találtam ajándékot még előző nap, reméltem, hogy
örülni fognak neki.
Na, nézzük,
mit vegyünk egy magát porosznak tartó németnek? Gréti azzal viccelt, hogy vegyek
neki valamit, ami Ausztriát idézi, ezzel is utalva Poroszország és a Habsburg
Birodalom közötti ellentétekre. Közöltem, hogy így is háború van a két srác
között, nem kell azt még jobban szítani. Csak nevetett és közölte, hogy poén
volt, de én elképzeltem, hogy mi lenne, ha tényleg valami olyat adnék
Gilbertnek. Két lehetőség volt: vagy ő is viccnek fogja fel, vagy besértődik.
Körülnéztem minden lehetséges helyen, végül betévedtem a könyvesboltba,
pontosabban egy antikváriumba is. Már párszor láttam a srácot történelmi témájú
könyvvel a kezében, mellette mindig hevert egy jegyzetfüzet, hogy kiírhassa a
számára fontos információkat. Tényleg nagyon komolyan vette az egészet, aztán
meg a kisujjából rázta ki az dolgokat. A témahétnél is teljesen ledöbbentett,
hogy mennyi mindent elmondott Poroszországról, meg a Keleti frontról, mindezt
fejből… Angol vagy német nyelvű könyveket kerestem, főleg a második világháború
témakörében, de aztán ezt kiterjesztettem egy kicsit. Megpillantottam egyet,
ami a német hadseregről szólt, kezdve a Teuton lovagrenden át, Poroszországon
keresztül, egészen a második világháborúig. Szinte mindent lefedett, ami
érdekelte. Megnéztem az árát, dobtam egy kisebb hátast, majd megembereltem
magam és odavittem a pénztárhoz. Mindig ledöbbentett az antikvár könyvek
némelyikének az ára… Mondjuk én általánosban a kötelező olvasmányokat mindig
antikváriumban vettem, mert azok általában olcsóbbak voltak, de ezek az idegen
nyelvű könyvek… hat és fél ezret fizettem érte. Majd közölni fogom vele, hogy
ezt számítsa hozzá a szülinapi ajándékához is…
Mikor
hazaértem, hozzáfogtam az ajándékok csomagolásához. Tettem rájuk egy-egy díszes
cetlit is, hogy tudjam, melyik kié. Anyának egy bögrét hoztam Berlinből, mert
mindig panaszkodott, hogy nincs otthon egy se, aztán meg kiderült, hogy én és
bátyám összegyűjtöttük őket a szobáinkban, csak elfelejtettük levinni. Munkába
akart mindig vinni egyet, hogy ott is tudjon kávézni, de aztán jött a dilemma,
hogy megint nem lesz itthon, ha ő azt beviszi. Szóval vettem neki egyet, amit
később azzal az utasítással adtam oda neki, hogy azt vigye be a suliba. Forralt
bor volt benne (igen, a forró csoki mellé még azt is ittam), egyszerű fehér, a
brandenburgi kapu van rajta, meg az, hogy Berlin. Reméltem, hogy örülni fog
neki. Apa közölte velem, ha valamit tényleg venni akarok neki, akkor egy sálnak
örülni, mert az előző fogta magát és elszakadt. Tökéletes időzítés, gondoltam
magamban a hazautazásom előtti nap. A bátyám valami olyat kért, aminek majd
hasznát veheti, ha végre összeköltözik a barátnőjével, fűszertartót, vagy
valami díszt vegyek. Kérése számomra parancs volt, találtam nekik fűszertartót.
Az unokatesómnak, meg a szüleinek már közösen vettünk ajándékot, azon már nem
nagyon kellett törnöm a fejem.
Elégedetten
néztem végig a becsomagolt meglepetéseken, aztán amiket majd csak következő
évben tudtam odaadni, eltettem a bőröndömbe, a többit pedig a szekrényembe.
- Hali! –
köszöntött Feliks, miután felhívtam a csomagolgatás után. – Lenyugodtál?
- Igen –
sóhajtottam, közben elterültem az ágyamon.
- És?
- Mit és,
Feliks? – kérdeztem értetlenül, közben a kezemet legyezgettem, hogy a
körömlakkom végre megszáradhasson.
- Mit
gondolsz arról, amit mondtam? – kíváncsiskodott, hangján viszont nem hallottam
az izgatottságot, teljesen komolyan gondolta.
- Én meg
ismét megkérdezem: miért járnék vele, ha nem szeretném? Tudod, hogy nem vagyok
az a típus, aki csak azért jár valakivel, hogy járjon valakivel – mondtam,
közben a hüvelykujjammal egy kicsit megbökdöstem a mutatóujjam körmét
ellenőrzés céljából. Egész jól megszáradt. A lakk ugyanolyan vörös volt, mint a
szoknya, amit kinéztem.
- Tudom,
Lizzy, de mi van, ha csak azért jársz vele, mert ő az első srác, aki úgy néz
rád?
- Feliks!
- Ne akadj
ki, totál nem csak én gondolom így! – emelete fel kicsit a hangját, mielőtt
belefoghattam volna a mondókámba. Lehunytam a szemem és vettem egy mély
levegőt. Muszáj ezt csinálni?
- Feliks,
kérlek, ejtsük már ezt a témát…
- Higgy már
nekem, Lizzy, én kívülről látlak téged és látom, hogy az úgynevezett pasid hogy
néz rád és mások hogy néznek rád.
- Mások?
- Nem
lényeg. Tudod, hogy én tuti sosem hazudnék neked, szóval arra kérlek, higgy
nekem legalább most, oké? – mondta halkabban, éreztem a hangjában a
szomorúságot, amiért inkább Roderich-et védem, és nem hiszek neki…
- Sajnálom,
Feliks – motyogtam, közben a száradó körmömmel nem törődve beletúrtam a
hajamba. Szinte láttam magam előtt a lengyel bánatos arcát, ahogy a szobájában
ülve nézegeti a gépén a hátteret, ami minket ábrázol. – De elmondanád, kik azok
a mások?
- Nem.
- De
Feliiiiiks!
- A-aaaa,
csajszi, jöjj rá magadtól! – nevetett fel. – Fogadni merek, hogy év vége előtt
rájössz, hogy kire gondolok.
- Ó, most
már csak egyes számban beszélsz, nagyon leszűkítetted a kört.
- Tudom,
hajrá! – ezzel letette. Lepillantottam a telefonra, majd halkan elnevettem
magam, de aztán belegondoltam, hogy kinek tetszhetek. Ismertem úgy személyesen
is, vagy csak látásból. Persze pár pillanat múlva már szégyelltem is magam,
hiszen nekem barátom volt! Pipacsvörös arccal bámultam a kezeimet, aztán
visszamentem az asztalomhoz, hogy felkenhessem a fedőlakkot.
- Hallo, meine Liebe – vigyorgott Gilbert
a kamerába. Esküszöm, rászoktam, hogy vele beszéljek! A szobájában volt,
mögötte jól látszott a fal, ami tényleg tele volt fényképekkel. Ő is látta,
hogy nem őt nézem, hanem a fotókat, így felállt az ágyáról, hogy teljesen
beláthassam az egészet. Azt hittem túloz, mikor azt mondta, ötszáz képe van, de
ahogy láttam… simán lehet annyi.
- A vásáron
készült képek kikerültek? – kérdeztem nevetve. Rám vigyorgott, szemei
csillogtak, ahogy újra visszament az ágyhoz és megmutatta a legújabbakat.
Egymás mellett volt a kis csoportképünk és az, amit ki szerettem volna tenni
profilképnek. Meg is tudakoltam, hogy megengedi-e?
- Miért ne
engedném? Én csak örülni tudok, hogy tetszik – ült vissza, hátát a falnak
vetette. Fekete pulcsi volt rajta, aminek a kapucniját félig a fejére húzta,
kócos haja még fehérebbnek tűnt. Nagyot pislantott, aztán ásított egyet.
- Nem bírtál
aludni?
- Sorozatot
néztem – dörzsölte meg a szemét, aztán kicsit megugrott, amikor (valószínűleg)
elmozdult a kontaktlencse. – Erről le kéne szoknom – engedte le a kezét, aztán
pislogott párat. – Ajj, scheiße! Egy
pillanat, meine Liebe! – Ezzel letette a telefont az ágyra, ő maga meg
felpattant. Alig két pillanat múlva visszajött, íriszei a lilás helyett vörösek
voltak, a szemüvege után tapogatózott. Nem sokkal később már egy fekete,
vastagkeretes szemüveg ült az orrán. Furcsa volt így látni, de be kell,
valljam, jól állt neki. A keret nem volt túl szögletes, ellensúlyozta az arca
éles vonásait. – Tetszik, amit látsz? – vigyorodott el gúnyosan.
- Szaros német – morogtam, az arcomról
eltűnt a mosoly, helyét bosszúság vette át. Nevetve kacsintott rám.
- Neked is
boldog karácsonyt!
-
Persze-persze – legyintettem, ahogy Feliks szokott, közben a szemem
tekergettem. – Boldog karácsonyt, Gilbert, bár holnap még csak szenteste…
- Az már
mindegy, meine Liebe – rántotta meg a vállát vigyorogva.
-
Megmutatod a faladon lévő képeket? – kérdeztem. Ismét átsétált a szoba másik
felébe, hogy az egészet lássam, én meg kiakadtam. – Így szart se látok, te
hülye! Úgy értettem, hogy közelebbről!
- Nein.
- Mi?
- Nein.
- Gilbert!
- Gyere el
és nézd meg!
- Szaros német!
- Őrült magyar!
– felelte nevetve, bennem meg megállt egy pillanatra az ütő. Lehet, mégis érti,
hogy mit vágok ilyenkor a fejéhez? Nem, csak véletlen volt, biztattam magam. És
ha mégsem? – Van valami baj? – kérdezte hirtelen, ajkain halovány mosoly.
- Semmi,
csak elgondolkoztam – ráztam meg a fejem kissé. Csak véletlen volt…
-
Sziasztok! – köszöntöttem a nagyszüleimet, mikor kinyitottam nekik a kaput.
- Erzsi –
ölelt meg azonnal mamám. – De jó újra látni téged! – simogatta meg a hátam,
aztán pedig betessékelt a házba, mert szerinte meg fogok fázni szoknyában. Tata
arcára is nyomtam egy puszit, miután beléptem, aztán már rohantam is, hogy
segíthessek anyának. Anya szülei már ott voltak, amíg ők egymásnak köszöngettek
és pletykáltak, én gyorsan az asztalra tettem a halászlevet, aztán meg a
kenyeret. Leültünk az asztalhoz, rögtön el is kezdhettem a mesélést, mert a
családom valahogy tudta, hogy körülbelül két óra kell, mire elmondom az egész
félévet. És furcsa véletlen: nálunk a vacsora is, levestől a desszertig, ugyaneddig
tart.
Most
lineárisan haladtam kezdve az első naptól, egészen a berlini vásárig. Meséltem
a szobatársaimról, a lengyelről, a barátomról, a trióról, az osztálytársaimról…
mindenről! Hangosan nevettem az emlékeken, aztán vacsi után lehoztam anya
gépét, hogy megmutathassak pár képet, amiket időközben összegyűjtöttünk egy
drive mappába. Mindenki feltöltötte a sajátjait, köztük én is. Volt, ami
normális kép volt, mások bulisabbak, mindenfélét találhattunk ott. A családom
hangosan nevetett egy-egy fotón, mikor elmondtam a hozzájuk tartozó történetet
is. Egy külön mappában megtaláltam a Berlinben készülteket is, azokat is
megmutattam nekik. Gilbert időközben átküldött olyanokat is, amiket az öccse
készített, így van vele olyan képem is, amin csak ketten vagyunk. Egyiken
mögöttem áll, egyik keze a vállamon, másikkal meg mutat valamit, közben meg
beszélt. Azt hiszem akkor a tévétornyot mutatta épp. Egy másikon meg az
látszott, hogy a srác, állítása szerint, Roderich-et játszotta, mondjuk így
csak az látszott, hogy karót nyelten áll, orrát magasra emelte, szemeit félig
lehunyva nézett rám, egyik kezét maga mögött tartotta, a másikat felém
nyújtotta.
A bátyám
hangosan röhögni kezdett, mikor elmeséltem, hogy itt épp mit próbált a német
eljátszani.
- Basszus,
ez a srác élőben marha jó fej lehet.
- Az is,
csak egy kicsit hülye – forgattam a szemeimet.
- Na, de
Erzsi! – rótt meg anya, de ő is mosolygott. Apa morgott, hogy mégis mi az, hogy
két sráccal lófráltam Berlinben, de mama elhallgatta, hogy most ennek van itt
az ideje. Nevettem ezen és apura mosolyogtam, mint valami ártatlan kislány.
Igen, pontosan ennek van itt az ideje. Mikor, ha nem most? Gil egy nagyon jó
barát, jól szórakoztam vele Berlinben, megmutatott mindent, megnevettetett, sok
mindent mesélt arról, hogy a németek hogyan ünnepelnek. És még sorolhatnám. Meg
persze ott van Ludwig is, aki bár nem olyan szószátyár, de jókat lehet vele is
beszélgetni, mikor már túljut a „gőzömsincsmitmondjak” szakaszon. A testvéri
veszekedéseik viccesek voltak, látszott, hogy a nagy ellentéteken túl szeretik
egymást.
Végignéztem
a családomon. Az unokahúgom épp akkor bontotta ki az ajándékát, hangosan
felsikkantott, mikor meglátta a könyvet, amit már régóta szeretett volna. A
mellkasához ölelte a példányt, aztán az én nyakamba borult, mert azt tőlem
kapta. Ezt még eljátszotta párszor, mert mindenkitől egy olyan regényt kapott,
amit nagyon szeretett volna, kilenc óra után nem bírta tovább és bele is
kezdett az egyikbe.
A
családtagjaim el voltak ájulva az ajándékoktól, amiket hoztam nekik, legyen szó
akár az angol, akár a német szuvenírekről. Én a legjobban a laptopnak örültem,
az egész családtól kaptam, így a tartalék pénzem is megmarad. A bátyámmal
másnap beüzemeltünk rajta mindent, kezdve a Skype-tól (valahogy jobban
szerettem, mint a Facebook videochatjét használni) az Office cuccokig, hogy a
sulis dolgokat is tudjam rajta csinálni. Feliks-szel avattam fel az új gépet,
vele beszéltem először, ő velem együtt örült az új szerzeménynek legalább olyan
lelkesen, mint én. Ezért voltunk legjobb barátok, mert ugyanúgy örültem én az ő
ajándékainak, mint ő az enyémeknek. Oké, nem csak ezért, ez inkább csak olyan
extra volt.
Továbbra is
minden nap beszéltem a lányokkal, Roderich-kel és Gilberttel is, aki nem tudott
betelni a kölyökkutyájukkal, imádta a kis apróságot, de elhittem, hogy miért, a
kutyusnak semmit sem kellett csinálnia azon kívül, hogy önmaga, mégis a világ
legcukibb teremtményének tűnt. Annyira ott akartam lenni, hogy én is
megölelgessem. Mikor ezt elmondtam a németnek, az az ölébe vette az állatot és
úgy kezdett hozzá beszélni, mintha ember lenne, sőt, a bizalmasa. Olyanokat
mondott neki, hogy ő lesz a szárnysegédje, hogy felszedje a legjobb csajt a
földön. Hangosan nevettem rajta és sok sikert kívántam nekik. Magához ölelte
Blackie-t, aki kerek szemekkel, izgatottan nézett engem a kamera túloldaláról.
- Ugyan, ez
a drágaság minden csajszívet meghódít Nagyszerűségemnek!
- Aha,
persze – emeltem az ég felé a szemeimet az egója miatt. Ki hívja magát így? –
Ne használd szegénykét az önző céljaidra, Gilbert.
- Miért ne?
Szereti, ha körbeugrálják – borzolta össze a kutyus szőrét, aki aprót
vakkantott, majd elszaladt a játékjáért. Istenem, de cuki volt!
Na,
várjunk…
Konkrétan
pont úgy reagáltam, ahogy az a szaros német kitalálta. A picsába! És persze ez
a német figyelmét se kerülhette el, rögtön nagyképű mosoly húzódott az ajkaira.
- Mondtam
ééén~! – dalolta, aztán eldobta a gumicsontot, Blackie pedig kilőtt. Két
pillanat se kellett, máris ott volt egy újabb hajításért. Ismét csak egy
szemtekergetés volt a reakcióm. – És mit kaptál karácsonyra, meine Liebe? –
váltott témát egy pillanattal később.
- Ruhát meg
laptopot – virultam.
- Legalább
ezután nem kell reggel hétkor berontanod a suliba, hogy befejezz egy
prezentációt – elevenítette fel az őszi eseményeket.
- Az csak
egyszer volt, de amúgy igen – vallottam be. – Lesz a második félévben is ilyen
projekt hét?
- Elvileg –
gondolkozott el. – Tavaly volt, de pár végzős azt mondta, nekik csak egy volt.
Nem tudom – tárta szét a szabad kezét, amivel nem a telefont fogta.
Bólintottam, aztán rákérdeztem, hogy ők mit kaptak, a kutyán túl,
természetesen. Hirtelen felröhögött. – Nyomtatót kaptam, mert apának elege
lett, hogy az ő nyomtatójával nyomtatom ki a képeimet és sosincs festék benne,
mikor neki kéne.
- Ajj,
Gilbert – csaptam a homlokomra. Felállt a teraszról, de tovább nevetett. A
pokrócot, amin ült egy székre dobta az ajtó mellett, aztán bement a házba.
Tovább beszélgettünk, míg ő levette a kabátját és a sálját, majd pedig a
bakancsával kezdett szórakozni. Nekidöntötte a telefont a falnak, aztán két
perc múlva már úton is volt a szobájához. Meg voltam lepve, hogy a térdig érő
bakancsokat ilyen hamar kifűzte, de mikor ezt felemlegettem neki, csak
nagyképűen közölte, hogy ezt teszi a gyakorlat. Újabb szemforgatás, meg egy
halvány mosoly. – Egyedül vagy otthon? – kérdeztem.
- Ja. Mutti-t behívták, Vati és Ludwig meg a másik két kutyát
sétáltatják.
Már épp
kérdeztem volna, hogy miért nem ment velük, de megelőzött, mint aki olvasott a
gondolataimban.
- Mondtam,
hogy dolgom lesz – kacsintott rám, aztán lehuppant az ágyára. Szóval inkább
beszélgetett velem, mint hogy a családjával legyen? Kicsit rosszul éreztem
magam emiatt, meg is kértem, hogy legközelebb ne hagyjon ki családi programot
miattam. Összevonta a szemöldökét, nem értette, hogy miért mondom ezt. – Meine
Liebe, ezeket a kutyákat minden áldott nap meg kell sétáltatni, egy alkalom még
nem a világ – mosolyodott el halványan, közben nekidőlt a falnak. Hirtelen
meghallottuk az anyukája hangját, aki minden bizonnyal akkor ért haza. – Oh.
Ich bin in meinem Zimmer! – kiáltott le, aztán újra felém fordult. – Mennem
kell.
- Persze!
Üzenem anyukádnak, hogy neki is boldog karácsonyt – nevettem fel, ő meg
szélesen elvigyorodott.
- Átadom.
Nektek is. Bye! – intett, aztán
kinyomta a hívást. Tovább kuncogtam aztán átváltottam egy másik chat-fejre, ami
már egy ideje villog. Megnyomtam a videohívás gombot, alig telt el két
pillanat, Roderich felvette.
- Szervusz,
Elizabeta – mosolygott, barna szemei csillogtak a szemüvege mögött. – Hogy
telnek az ünnepek?
- Nagyon
jól. Köszi! Nektek? Látom, már a hotelben vagyok – pillantottam a mögötte lévő
szobára. Erre ő is körülnézett, aztán bólintott.
- Itt is
jól. Szenteste volt egy nagy ünnepi vacsora. Másnap reggel a hotel fája alatt
volt a kisgyerekeknek valami ajándék, a felnőttek meg kaptak szobánként egy-egy
üveg bort.
- Tök jó
lehetett – nevettem. Szinte láttam magam előtt a kicsiket, amint rávetik
magukat az ajándékokra keresve a sajátjukat.
- Hozzá
kell tennem, hogy volt egy kis veszekedés – somolygott halványan, aztán kicsit
megugrott, mikor a tetőről lezúduló hó elsüvített az ablak előtt. – Mindig a
szívbajt hozzák rám ezek a minilavinák.
Sokat
beszélgettünk, kérdezgettem a szállodáról, hogy milyen a síelés, a szüleiről is
faggattam kicsit. Hallgattam, ahogy beszél, közben mosolyogtam, aranyos volt a
lelkesedése. Időközben csináltam magamnak teát miután láttam, hogy ő is azt
iszik. Mondjuk volt különbség az ottani meg az itteni között, mégis úgy voltam
vele, hogy ez olyan, mintha együtt teáznánk. Már csak Arthurt kellett volna
berángatni valahogy a beszélgetésbe és teljes lett volna a teázós kör.
Olyan
másfél órán át dumáltunk, mikor a szülei hirtelen benyitottak a szobába. Ahogy
megláttam őket, az jutott eszembe, hogy nem is tudom, kire hasonlít jobban a
fiuk. Mindkettőjüknek sötétbarna haja és szeme, meg fehér bőre volt, de aztán
valahogy összehasonlítottam magamban őket Roderich-kel.
- Anya, apa
ő itt Elizabeta Héderváry. A… lány, akiről beszéltem.
Éreztem,
hogy elpirulok. Beszélt rólam a szüleinek?
- Jó napot
– köszöntem félszegen, hirtelen nem is nagyon tudtam, mit mondjak. Ők egy
rosszabb esetben is négycsillagos szállodában ültek, én meg a szobámban, ami
úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna a közepén, ők elegáns, divatos
ruhákban voltak, én egy kötött zöld pulcsiban, ami rálógott a kézfejemre és
eltakarta a combom felét is. Hirtelen nem is értettem, miért van velem
Roderich. Ég és föld voltunk ilyen tekintetben.
A fiú
anyukája halványan elmosolyodott, pont úgy, ahogy a fia szokott.
-
Héderváry? Az nem egy magyar nemesi család volt?
- Az volt,
de nem hiszem, hogy bármi közünk lenne hozzájuk – vontam meg a vállam, aztán
szorosan az ujjaim közé fogtam a bögrémet, amit még a Beilschmidt tesóktól
kaptam Berlinben. Amit én kaptam a forralt boromhoz, azt oda adtam anyunak,
Gilberttől meg megkaptam az övét. Mondta, hogy „Elbát lehetne vele rekeszteni,
annyi van otthon nekik”. Ludwig meg volt olyan spórolós, hogy papírpohárba
kérte az övét. Neki így olcsóbb is volt és nem lett felesleges bögre sem sehol.
Roderich is
észrevette a Berlin feliratot a kerámián, a tekintetével üzente, hogy erről még
beszélünk. Gyorsan összerakta a képet, állapítottam meg idegesen magamban.
- És merre
laktok Elizabeta? Kérdeztem erről Roderichet, de nem tudta megmondani.
- Szegeden
lakunk. Az egyetemek és a napfény városában – mosolyogtam halványan.
- Ó, akkor
gondolom, oda fogsz jelentkezni érettségi után – kapcsolódott be az apja is,
hangja mély volt, olyan, amit ha meghallasz vigyázzba vágod magad és
félreugrasz az útjából. Olyan, igazi bankáros…
- Még nem
tudom, de valószínű – ismertem be halkan. Nem szívesen vallottam be még
magamnak se, de feszengtem a barátom szülei láttán, még úgy is, hogy nem
közvetlenül előttem voltak, hanem több száz kilométerrel odébb, de annyira
átjött a kamerán az aurájuk, hogy úgy éreztem, minden szavam meg kell
válogatnom, mielőtt kimondom.
Úgy éreztem
magam, mint egy szolgálólány az ura/úrnője előtt.
Hirtelen
élesnek hallottam a magyar akcentusom az ő majdhogynem teljesen tökéletes
kiejtésük mellett. Hirtelen valahogy a hierarchia legaljára gondoltam magam,
míg ők voltak a csúcson. Hirtelen tudtam, hogy ők nem ilyen lányt szeretnének a
fiuk mellett tudni, de bíztam benne, hogy Roderich mást gondol.
Szerencsémre
anya hangja megmentett a további átható pillantásoktól, fel akartam sóhajtani
szinte azonnal megkönnyebbülésemben, de kibírtam addig, míg el nem köszöntem
tőlük. Magamban azon gondolkoztam, hogy vajon milyen benyomást tehettem rájuk,
míg átvágtattam a konyhába. Próbáltam elterelni a gondolataimat, amíg anyának
segítettem elpakolni a maradék töltött káposztát és halászlét, így felhoztam
egy témát, amivel Gilbert egóját növelhettem volna, hiszen ő volt a téma.
- Amúgy
jövő karácsonykor két napra lehet lesz egy vendégünk, ha nem gond – mondtam, mire
megperdült a tengelye körül, kezében egy villa, rajta egy szelet hús. Szemei
kikerekedtek, hirtelen nem is tudta mit mondjon, aztán elgondolkozott.
- Ó, a
barátod lesz az? Roderich?
- Mmm. Nem
– ráztam meg a fejem azonnal, a bőröm felforrósodott. – Az a srác, aki
körbevitt Berlinben. Megígértem, hogy jövőre én mutatom meg neki Szegedet
cserébe.
- Haha. Nem
is rossz ötlet – mosolyodott el azonnal anyu és visszafordult a sültekhez.
Szokásunk volt valahogy eltakarítani a maradékot, néha csak úgy megettük, aztán
meg a fiúk keresték, hogy hová tűnt ez meg az. – Kedves fiúnak tűnt. Mármint
így képek alapján.
- Az is.
Mondjuk egy kicsit őrült, egoista és porosznak tartja magát, de… Amúgy nincs
vele semmit gond – kacagtam fel.
- Hát…
Mindennek állhat a hátterében valami. Még az egoizmusnak is – gondolt bele,
közben rátette a fedelet a halászlét tartalmazó tárolóra, majd elkezdte keresni
a gépet, amivel kiszívathatta a levegőt a dobozból, hogy légmentesen zárhassa
le az ételt.
- Igazad
lehet – vallottam be inkább magamnak, mint neki. Valahogy úgy éreztem, Gilbert
nem azért egoista, mert annyira odáig van magáért, és nem is azért, mert
elkényeztették. Ahogy eddig kivettem, a szülei körülbelül annyira nevelték
szigorúan, mint engem. Tudta, hol vannak a határai, hogy meg kell küzdenie
dolgokét, nem fognak mindent megadni neki, amit akar. Meg mikor beszéltünk nem
is úgy volt nagyképű, mint a suliban. Ott jobban kihangsúlyozta ezt a
tulajdonságát, de mikor csak a barátai vagy a tesója volt ott, akkor másmilyen
volt. Viszont mestere volt mások bosszantásának, és ahogy láttam, ez családon
belül is jelen volt.
Nos, kicsit
közvetetten, de ismételten sikerült magára haragítania Roderich-et, illetve azt
is elérte, hogy a barátom rám legyen dühös.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése