33. fejezet – Újabb vizsgák és az elő-EB láz

Ki szereti a focit? Egy főleg fiúkból álló iskolában elég sokan, és persze a fogadások is megkezdődnek a meccsekre. Persze a mi kis másodikos triónk jobban belelendül ebbe, és persze Lizzy-nek is segítenie kell. Mindemellett meg ugye ott vannak az egyéb iskolai dolgok, mint az újabb vizsgák is.
És vajon lesz valami Lizzy és Gil között, mielőtt az év véget ér...?
--------------------------------------------------

forrás

- Kezdem totál feladni – borult le Feliks arccal az ágyára, körülötte mindenhol jegyzetek és tankönyvek hevertek. Mellette Toris és Ivan szintén a tanulnivaló fölé görnyedtek, egyik kétségbeesettebben lapozgatott, mint a másik. Nálunk is hasonló volt a helyzet, én már kezdtem unni, ezért néztem át a srácokhoz is, hátha ott másabb a hangulat. Nem volt másabb, sőt, talán kicsit rosszabb is volt. A lengyel barátom már besokallt a töritől.

Hogy miért tanultunk ismét, mint az őrültek? Újabb vizsgahét, ezúttal az év végén. Csak a végzősöknek nem kellett megírni, nekik már érettségi volt, ami meg a négy év teljes anyagát foglalta magába, nem csak egy félévét. Minden tantárgy maradt, csak én most a latin helyett a németből tettem vizsgát. Élő, létező nyelv, kicsit megnyomtam rajta a hangsúlyt is, bár most már nem Roderich miatt, hanem azért, hogy ne én legyek a családomban az egyedüli, aki nem beszéli… Ez volt a fő ok, persze, hogy ez…

Inkább kimentem a szobából, mielőtt a depressziójuk átragadt volna rám, és persze összefutottam Gilberttel is, aki szinte menekült ki az ajtón.

- Oh, hallo, meine Liebe – vigyorgott idétlenül, közben a hátát az ajtónak vetette, mintha ezzel benn tarthatná az ott lévőket. Tegyük hozzá, hogy befelé nyílt, így mikor Francis kinyitotta, ő szépen hátrazuhant, neki a haverjainak, akik alig bírták elkapni. Jaj… Szinte komikus volt az egész jelenet.

- Te meg az ajtók, Gil, nem vagyok jó barátok – jegyeztem meg és a kezem nyújtottam neki, amit egy hangos sóhaj után meg is ragadott, kihúztam a másik kettő karjai közül. Egyik vállát a falnak döntötte, a levegőbe meredt, miközben beszélt, mintha próbálná felidézni a dolgokat.

- Hát nem. Nézzük csak. Leütöttelek vele, leütöttél vele. Kétszer. Most hátraestem, egyszer kiskoromban meg nekiszaladtam az üvegajtónak, ami rohadtul strapabíró volt, mert nem tört el. Hmm. Mi van még? Ja, egyszer betörtem a szobaajtóm, mikor nekivágtam valamit…

- Egyéb? – kérdeztem, Toni és Francis pedig felnevettek.

- Tuti van, csak már annyiszor estem fejre, hogy elfelejtettem – gondolkozott el az állát simogatva a mutató- és hüvelykujjával. Újabb röhögéshullám indult el közöttünk. Hát, a fejre esésének voltak bizonyítékai, az biztos.

- Amúgy miért is menekültél? – vontam fel kissé a szemöldököm, mire villantott rám egy cuki mosolyt, amivel próbálta mutatni, hogy ő teljességgel ártatlan a dologban, viszont mögötte a két szobatársa a fejét rázta, innen tudtam, valójában ő a ludas, bármi történt is.

- Egész egyszerűen valamiben nem értettünk egyet.

- Megint a foci? – találgattam, nekik meg elkerekedett a szemük, a másik kettő is közelebb jött, megdöbbenést olvastam ki a zöld és a kék szemekből.

- Honnan tudtad?

- Van egy bátyám, aki focimeccsek, pláne az EB előtt mindig vitatkozik a haverjaival, hogy ki fog nyerni – vontam meg a vállam, aztán eszembe jutott valami. – Tényleg! Idén kinn lesznek a magyarok is! Meg kell kérnem Ricsit, hogy küldje már ide a pólóm.

- Pólód?

- Mez – javítottam ki magam, miután eszembe jutott a jó angol szó, nekik meg felcsillant a szemük és körbeugráltak ismét, hogy ennyire focirajongó vagyok. Az hát! A családban mindenki az!

- Mondd, hogy majd segítesz szervezni a meccsnézéseket! Léciléciléci! – nézett rám könyörgően Francis, amire egy hátrahőköléssel reagáltam. Emlékeztettem, hogy már a legutóbb is mondtam, hogy segítek, ha kell, nem kell nekem könyörögni. Elvigyorodott és átnyújtott a semmiből egy rózsát, amit aztán a hajamba tűztem a másik mellé.

- Mit kell ezen szervezni? – kérdezte Lili értetlenül, mikor elmeséltem neki, hogy mi volt a fiúknál.

- Fogalmam sincs, szerintem leginkább a fogadásokat kell felügyelni – vontam meg a vállam, utána fellapoztam a könyvem.

- De miben fogadnának. A tanárok nem hiszem, hogy szeretnék, ha pénzben játszanának…

- Az biztos, de ha mondjunk felajánlják a világnapok hetén nyert papírokat…

- Óóó, tényleg! Az milyen üzlet lenne! – kacagott fel Katya is, akit amúgy kicsit sem érdekelt a foci annak ellenére sem, hogy az országa játszik. – Kéne valaki, aki jó a tippmixben, aztán meg feleznénk a nyereményt – nevetett jókedvűen. Ezen elgondolkoztam és előkaptam a telefonom, majd kikerestem Gilbert nevét.

Röviden elmondtam neki a barátnőm ötletét, a srácok pedig azonnal rákaptak, sőt, tovább is vitték az ötletet, hogy le kéne paktálni a tanárokkal valahogy, hogy adjanak plusz kártyákat. Mondjuk mire végigolvastam az üzenetét Francis már futott is a suliba az igazgatóhoz. Ha ő rábólint, akkor nyert ügyünk van.

Már vagy fél óra eltelt, mikor csak egy tömör mondatot kaptam: gyere át. A lányok kérték, hogy majd mondjam el, mi volt és utamra engedtek.

Nos, az igazgatónő belement. Egy feltétellel. Ha előtte megmutatjuk, illetőleg elmondjuk neki, hogy hogyan tervezzük lebonyolítani a játékot és a meccsnézést. A neten azonnal megnéztük, hogy mikor lesznek a mérkőzések, Excelben megszerkesztettük, hogy a suli ideje alatt (pontosabban június 20-ig) ki fog kivel játszani, így már volt egy kis alapunk, hogy mennyire kell készülni. Összesen 26 meccset jelentett ez, némelyik egy időben játszódott. Nézni a közös teremben nem lehetett egyszerre kettőt, de megfogadtuk, hogy egy laptopon figyelemmel kísérhetnénk a játékot. Aztán kiválasztottuk, hogy milyen fajta játékok legyenek. Hogy ne legyen olyan könnyű, kiválasztottunk hármat. Egy könnyűt, egy közepeset és egy nehezet. A mérkőzés győztese, aminél kettőből kell egyet eltalálni; a gólszám (több/kevesebb), amikor az összesített gólok számának kell többnek, illetve kevesebbnek lennie, mint a játékos által megadott szám; és a pontos eredmény, amit nem nagyon kell magyarázni. Felajánlottam, hogy megcsinálom majd a lapokat, ha az igazgatónő elfogadja a dolgot, ők meg törődhetnek a fogadásokkal. Biccentettek, hogy benne vannak, teljesen lázba jöttek. Még gyorsan június elején lemennek a vizsgák, aztán jöhet a fociláz.

Felvázoltuk az igazgatónőnek a játékokat, a megvalósítás menetét, hogy hogyan lehet elintézni a dolgokat. Egy ideig meredt ránk, végül mondta, hogy hajrá, majd a suli csináltat egy bizonyos számú beváltható „utalványt”, olyanokat, mint amiket a világnapok hetén kaptunk. Szupi.

Még azt el kellett dönteni, hogy melyik játékért mennyi jutalom jár, illetve mennyi a tétalap. Úgy döntöttünk, hogy minimum kettő világnapok hetés utalvány az alap, az első játék nyertesei visszakapják, plusz még kettő, a második játék extra öt, a harmadik pedig, mivel tényleg szinte lehetetlen, extra húsz lapot kapnak. Totálisan megéri a sok munkát szerintünk.

Idegesen toporogtam az ajtó előtt a töri vizsga napján, de nem csak én, hanem természetesen mindenki, csak nagyon kevesen álltak sztoikus nyugalommal. A lányokkal még utoljára átnyálaztuk a füzeteinket, Katya majdnem elkezdett sírni azon, hogy nem emlékszik az egyik évszámra, meg egy névre, aminek amúgy is kicsi volt az esélye, hogy belekerül a dolgozatunkba. Pontosan miután visszatettem a füzetem a szekrénybe, előbukkant Gilbert is, ő is a nyugodtak táborát erősítette. Mondjuk az ő tudásával én is ilyen nyugodt lettem volna. Sok sikert kívánt pár embernek az osztályunkból, Roderich-et látványosan átugrotta, majd hozzám jött.

- Mit idegeskedsz, meine Liebe? – vigyorgott rám, én meg egy kicsit csúnyábban néztem rá, az ő mosolya pedig, ha lehet még szélesebb lett. Ő meg ez az öntelt féloldalas vigyora… Hirtelen elővett egy búzavirágot a semmiből (biztos Francis-től tanulta), majd a hajamban lévő másik alá tűzte. - Viel Glück! – kacsintott rám, aztán a saját terme felé vette az irányt.

- Neked is, Gil! – szóltam utána, mire vetett rám a válla fölött egy pillantást. Hirtelen megperdült, egyenesen szembe nézett velem, de közben tovább hátrált a tanterem felé. – Bár szerintem nincs sok szükséged rá.

- Ó, Nagyszerűségemnek mindig szüksége van rá. Danke!

- Egoista barom – suttogtam a fejem fogva, de közben szórakoztatott is, amit mondott. Rám kacsintott, majd már el is tűnt az ajtó mögött.

- Í, jön a tanárnő! – kapaszkodott belém Katya, tekintetén rémület tükröződött. – Mikor is volt az az izé? Uramisten! Megint elfelejtettem! Lizzy, segíts!

- 1215. és Magna Carta – mondtam, miközben megsimogattam a hátát. – Eszedbe fog jutni, ha benne lesz…

Öhm. Nem jutott eszébe. Pont a rendiség kialakulása volt az esszé, a Magna Cartának pedig fontos szerepe volt benne Angliában. Egész délután a síró barátnőnket próbáltuk vigasztalni, lelket önteni belé, megmagyarázni, hogy mert ezt kihagyta, még meglesz az ötöse. Nem nagyon hitte el, vacsora után már Ivan is beszállt a csitítgatásába, átvette a helyem, amíg én odaadtam a másodikos triónak az addig elkészült tippmix szelvényeket. Felcsillant a szemük, eltervezték, hogy másnap kihirdetik, hogy kezdetét veszi a verseny.

- Imádunk, Lizzy, nagyon köszönjük – mosolygott rám Toni, közben próbálta nem leejteni a sok papírt. A legegyszerűbből volt a legtöbb, majdnem száz, a másodikból már csak ötven, a harmadikból pedig alig húsz egyelőre, de még mindig tudtunk újat csinálni, ha az egyik kezdene fogyni.

- Oui! Menjünk, írjunk valami jó kis szöveget, amit holnap bemondhatunk az iskolarádióba – mondta Francis, majd a spanyollal együtt felrohantak.

- Ja, dankeschön mindenért, meine Liebe – vigyorgott rám Gilbert is, mikor a két haverja eltűnt a lépcsőn.

- Szívesen, Gil – biccentettem, már épp indultam volna vissza az étkezőbe, hogy folytassam Katya nyugtatását, mikor a német egyszer csak hozzám hajolt és a homlokomra nyomott egy puszit.

- Tényleg köszi – suttogta, mielőtt ő is elindult felfelé. Éreztem, hogy kissé elpirulok, aztán sarkon fordultam és besiettem az ebédlőbe, ahol a barátnőm tovább itatta az egereket.

- Ezt is el fogom cseszni – suttogta az ukrán lány másnap, mikor ismét a termünk előtt voltunk. Elé álltam és a vállát megragadva megakadályoztam, hogy elforduljon.

- Katya, nem fogod elcseszni! Tegnap kihagytál egyegylenegy információt a dolgozatodból, de ettől még nem fognak kirúgni a suliból. Az angol pedig szintén ötös lesz, lehet, hogy a tiéd lesz a legjobb – mondtam a szemébe nézve, ezután megölelt és nem engedett el egészen addig, míg az osztályfőnökünk be nem engedett.

- Annyira örülök, hogy ti itt vagytok nekem, csajok! – súgta, mielőtt beléptünk volna a terembe. De pont ebben a pillanatban valaki megragadta a csuklóm és visszafordított egy pillanatra.

- Napi szerencsevirág – vigyorgott és már ott sem volt. Megérintettem és kivettem a hajamba tett búzavirágot, mielőtt leültem volna a padomba. A kis növényt odatettem az asztal sarkára, aztán halványan elmosolyodtam, elszállt minden idegességem, bátran vártam a lapon található kihívásokat.

Mikor végeztünk még ott maradtam a padban kicsit, megmozgattam a majdnem görcsbe állt ujjaim és nyakam, közben a többiek elsuhantak mellettem. De az, hogy el voltam foglalva a beállt izmaim rendbehozásával, nem azt jelentette, hogy nem figyeltem a környezetemre. Így vettem észre, hogy a padomon lévő virágot Roderich simán elvette és minden bizonnyal beledobta volna a kukába, ha nem szólok rá két lépés után. Szerintem megfagyott benne a vér is, ahogy megszólítottam, de próbált semleges arcot vágni, ahogy hátrafordult.

- Visszakaphatom? – kérdeztem, miközben összeszedtem a cuccom.

- Nem szabadna ennyire bíznod benne, Elizabeta – mondta a fejét csóválva, mire felsóhajtottam.

- Tudom, hogy te nem bírod, de én elvagyok vele és eddig semmi rosszat nem tett velem, nem értem, hogy miért féltesz tőle ennyire. Nem fog engem kihasználni, csak azért, hogy veled kicsesszen, mivel már nem is vagyunk együtt…

- Viszont én még mindig szeretnék veled együtt lenni – szólt közbe halkan, szomorú szemekkel figyelte, hogy hogyan reagálok.

- Roderich, ezt már megbeszéltük. Nem illünk össze. Ennyi. Annyira távol áll a kettőnk világa…

- De… - kezdte, remélve, hogy meg tud győzni, de a kapcsolatunkat én már rég lezártam magamban.

- Nincs de. És most kérem a virágot – nyújtottam a tenyerem. Láttam, hogy lenéz a növénykére, lehet, eszébe jutott, hogy széttapossa, de végül csak beleejtette a markomba, sarkon fordult és kiment, ahol szinte összeütközött a némettel. Gyilkos pillantást vetettek egymásra.

- Lass sie in Ruhe! – sziszegte az osztrák, mielőtt félrelökte (vagy legalábbis próbálta) volna Gilbertet, aki még utána fordult és rákiáltott.

- Oder was?

- Gilbert! –ez már én voltam, figyelmeztettem, hogy ne kezdje. Kicsit kedvetlen arccal nézett vissza rám, de aztán észrevette, hogy a kezemben ott van a kis virág.

- El akarta venni?

- Nem – mondtam kurtán, mert tudtam, csak ezzel akadályozhatom meg, hogy ezek ketten megint egymásnak essenek verbálisan. – Gyerünk! Osztogassunk tippmixet – léptem mellé, aztán elindultunk a kollégium felé.

- Mennyit adtatok már el? – kérdezte Feliks, mire felmutattam egy lapot, rajta annak nevével és játékával, aki „vett.” Már egészen sokan voltak. Mindenki rákapott a dologra, a versenyszellem megszállta az akadémia diákjait. Lehuppant mellém és végigolvasta a neveket. – Katya nevével játszotok ti?

- Túl jól ismersz, Feliks – mondtam és a vállára hajtottam a fejem. Körém fonta a karjait és így tartott egész addig, míg egy újabb srác nem kezdett érdeklődni a lapok iránt.

- Amúgy… hogy ment az angol? – tért át egy másik témára, tekintete pedig megakadt a hajamban lévő virágokon. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta kérdezni, de túl álmos voltam ahhoz, hogy kérdezősködjek.

- Jól. Remélem, legalább a nyolcvanöt pont meglesz. Neked?

- Totálisan dettó. Bár, volt pár kérdés, amelyik megfogott – gondolkozott el és mesélni kezdte, hogy melyik volt a szívatósabb szerinte. Úgy tűnt, amit én könnyűnek találtam, neki az volt a tök nehéz és vica versa. Innen is látszik, hogy ki mit tart érdekesnek az órán és mit ír le a jegyzetekbe részletesebben. Tényleg volt olyan, ami alig jutott eszembe és nagy volt az esélye, hogy el is rontottam. Úgy éreztem, ez az angol vizsga rosszabb lesz, mint a félévi.

Mikor Toni jött, hogy leváltson, Feliks-szel sétálni mentünk, tervezni kezdtük a nyári látogatásomat. Már leírt egy csomó dolgot, hogy hova akar elvinni, de a főbb látványosságokon túl nem árult el egyéb részleteket. Már így is kételkedtem benne, hogy ez a sok minden bele fog férni egy hétbe, de ha rajta múlik, akkor futva járjuk be Varsót.

Aztán rátért egy kicsit személyesebb témákra is, például, hogy mit dumáltam én Roderich-kel a vizsga után. Egy fáradt nyögést hallattam, de aztán elmeséltem, mi volt, szinte szóról szóra. Ő továbbra se bírta az osztrákot, így konkrétan azokat kezdte visszhangozni, amiket én mondtam, és az osztrák-porosz háborúban beállt az utóbbi oldalára. Visszakérdeztem, hogy milyen osztrák-porosz háborúról beszél, már rég nem az ezerhétszázas évek második felét írjuk, amin csak vigyorgott.

- Tudom én, hogy te is Beilschmidt oldalára állnál, Lizzy – jegyezte meg affektálva. Ajj, Feliks…

- Persze-persze, te mindent tudsz – sóhajtottam fel unottan, aztán belekaroltam és visszafelé kezdtem menni.

- Pontosan! Majd később visszatérünk erre a beszélgetésre és akkor mondhatom, hogy igazam volt!

- Addig úgyis elfelejted – morogtam, de azért halványan elmosolyodtam.

- Napi szerencsevirág, meine Liebe? – vigyorgott rám Gilbert másnap és újabb búzavirágot adott át. – Matek lesz, szóval ma biztos szükséged van rá.

- Neked nem kell a szerencsehozó virág? – kérdeztem vissza, közben megsimogattam a növény szirmait, az arcom pedig kissé felforrósodott.

- Nekem másféle talizmán kellene – vonta meg a vállát, mintha azt gondolná, ez van, utána a tekintetét a földre szegezte. – De azt nem kaphatom meg.

- Miért? Mi az? – pislogtam fel rá kérdőn, közben a virágot a szívemhez szorítottam. A fejét rázva lépett hátrébb, mikor az osztályfőnökeink befordultak a sarkon, bátorító mosolyt küldött felém és már indult volna el a haverjaihoz, mikor odaléptem hozzá és puszit nyomtam az arcára. – Sok szerencsét neked is, Gil!

A mosolya kiszélesedett, most nem volt öntelt egyáltalán, szemeiben is csillogott valami új, és mintha kicsit el is pirult volna.

- Es scheint… Ich kann es bekommen – mondta és sarkon fordult, a vigyor továbbra is az arcán virított. Összevont szemöldökkel néztem utána, próbáltam lefordítani. Es scheint? Talán ezt mondta. Ezt nem tudtam mit jelent, de a második mondatot nagyjából összetettem. Ich kann… valamit tudok… es bekommen… a bekommen az nem kapni? Akkor… meg tudom kapni? Mi? Nem értettem, mire céloz… Várjunk csak. Nem arról beszéltünk, hogy nem tudja megkapni a szerencsetalizmánját?

Elvörösödtem és ez a vörösség nem múlt el még akkor se, mikor leültem a székemre. Lili kicsit aggódva nézett rám, én pedig megkérdeztem, hogy mit jelent a mondat. Nem tévedtem. Ő viszont azonnal rájött, hogy ki mondta, kérte, hogy beszéljük meg a vizsga után.

A búzavirágot oda tettem, ahová előző nap, halvány mosoly kúszott az arcomra minden alkalommal, mikor ránéztem. Az osztályfőnök kiosztotta a lapokat, majd egészkor kezdődhetett a vizsga.

Úgy éreztem, sokkal jobban ment, mint a féléves, teljesen fel voltam dobódva, mikor kijöttem a teremből. A szekrényemhez mentem és bedobtam a függvénytáblázatot meg a számológépet, úgysem lesz rá szükségem az elkövetkező pár napban. A lányok ott álltak mellettem és faggattak azzal kapcsolatban, hogy miért voltam annyira zavarban, mikor bejöttem. Egyre csak hajtogattam, hogy majd a szobánkban elmesélem, mikor nincs ott senki, de nem tágítottak. Mígnem egyszer csak elhallgattak.

- Na, hogy ment, meine Liebe?

Azonnal elöntötte az arcom a forróság, mikor a vigyorgó német hangját meghallottam. Vettem egy mély levegőt, mielőtt megfordultam volna, remélve, hogy a szívverésem egy kicsit normálisabb értékhez kezd közelíteni.

- E-egész jól, köszi. Neked?

- Nagyszerűen. Szerintem ez lesz az eddigi legjobb – kacsintott rám, aztán kicsit közelebb hajolt. – Bejött a talizmán, amit tőled kaptam, meine Liebe.

A lányok felkuncogtak, ahogy ez a szaros német még jobban zavarba hozott, nemhogy támogattak volna vele szemben, hanem úgy tűnt, inkább mellé álltak. Lilitől kérdezett valamit németül, amire az csak bólogatott visszafojtott mosollyal. Viszont én sem voltam idióta, és bár még nem tudtam minden igeidőt, mégis nagyjából megértettem. Arra a német mondatra kérdezett rá, amit a vizsga előtt mondott, hogy értettem-e. Jóhogy!

- Nem illik más nyelven beszélni azok előtt, akik nem értik – morogtam és indultam volna a kollégium felé, ha Gil nem kapja el a karom nevetve.

- Bocsi. Csak cuki, hogy ennyire zavarban vagy…

- Nem cuki, inkább kínos – sütöttem le a szemeim, az agyam meg ordítani kezdett a szívemmel, hogy fejezze be az ugrálást, mert kitöri a bordáimat. Gilbert közelebb lépett hozzám.

- De. Cuki – suttogta és egy puszit nyomott a homlokomra.

Délután benéztem a főzőklubba is, ha már szerda volt, dúdolgatva mentem végig a kihalt folyosón. Úgy tűnt, mindenki felszívódott, nézte át a holnapi vizsgára a dolgokat. Nem számítottam rá, hogy túl sokan lesznek a klubban is, szóval szinte kisebb szívrohamot kaptam, mikor megláttam azt a sok embert akik engem vártak. Engem! Hirtelen azt se tudtam mi van, aztán beugrott: június 8. A szülinapom… Teljesen elfelejtettem a dolgot, még anyuék se írtak, hogy emlékeztessenek rá, bár a lengyel vigyorából azt szűrtem le, hogy ő szólt nekik, hogy csak estefelé hívjanak. Feliks átölelt és boldog születésnapot kívánt, őt sorban követték a barátaim. Kaptam mindenféle apróságot, mint csokikat meg ilyeneket, amiknek teljes szívemből örültem, majd a tortához vezettek. Francis meggyújtotta a gyertyákat, majd közölte, hogy el ne merjem fújni, ahogy Gil odaállt mellé, hogy lefotózzon. Rájuk mosolyogtam, aztán mikor megkaptam a jelet, elfújtam a gyertyákat. Tizenhat éves lettem! A barátaim megint átöleltek, pattogni kezdtek, hogy vágjam fel a tortát A francia mutatta, hogy nagyjából már megjelölték, hogy hol vágjam, én pedig elkezdtem sajnálni a szépre megcsinált magyar zászlós édességet. Ugyanúgy, mint ahogy sok más Akadémiás szülinapi tortát, ezt is fondant borította kívülről, nem tudtam milyen ízesítésű lesz, szóval azért mégis hajtott valami afelé, hogy felvágjam. Aztán leesett az állam: dobostorta volt! Szándékosan jelölték meg, hogy hol vágjam, hogy a grillázs ne árulja el. Imádom őket. Az első szeletet egy tányérra tettem és megkérdeztem, hogy ki csinálta. A főzőklubból néhányan, illetve egy pár másodperccel később Francis megragadta Gil csuklóját és erővel felemelte. A német kicsit riadtnak tűnt, mentegetőzni kezdett, hogy csak a fondanttal szórakozott ő. Sorban megöleltem mindannyiukat, legutoljára őt. Feliks hirtelen nyafogni kezdett, hogy haladhatnék már a torta szeletelésével, mert éhes. Oda is adtam neki az első szeletet, majd szépen lassan mindenki megkapta a sajátját, a legutolsó pedig az enyém volt.

- Jó étvágyat! – mosolyogtam rájuk, mire mindenki boldog szülinapot kívánt és enni kezdett. Nagyon jó lett! A többiek kitettek magukért. Szinte egész végig vigyorogtam, egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni, annyira boldog voltam.

Már majdnem vége volt a bulinak, mikor a szüleim is felhívtak. Elnézést kértem és kimentem a teremből. A családom is hangosan felköszöntött, hallottam a nagyszüleim és a tesóm hangját is. Ők is elhalmoztak jókívánságokkal, mindenfélét ígérgettek, hogy mi lesz, mikor hazamegyek. Örültem, hogy nemsokára végre velük lehetek.

Visszamentem a konyhába, ahol néhányan már menni készülődtek, csak még egyszer boldog születésnapot szeretettek volna kívánni. A végére szinte csak a legszűkebb baráti köröm maradt. Láthatóan ők még készültek valamivel. Egymásra vigyorogtak, majd vissza rám, végül előkerült az ajándék is. Kaptam egy nagy tizenhatost ábrázoló lufit is, aminek a madzagja egy kis ajándékzacskóra volt kötve, abban lapult valami. Egy képkeret, benne két fotóval, az egyiken a csajokkal vagyok Londonban, a másikon pedig Feliks-szel vagyok még az előző nyáron Szegeden. Olyan cukik! Újra átöleltem őket, de Katya még felhívta a figyelmem, hogy van ott valami. Egy kisebb doboz is lapult ott, azonnal éreztem, hogy soha nem fogom tudni meghálálni nekik ezeket az ajándékokat. A dobozkában egy karkötő volt, rajta egy rózsa alakú fityegővel, aminek a hátuljára egy 16-os volt gravírozva. Imádtam! A lányok viccelődtek, hogy majd minden évben fogok kapni egyet. Éreztem, hogy elönti a könny a szemem. Mindig szerettem volna meglepetés bulit, bármennyire mondtam, hogy ó, nekem biztos nem kell, plusz még itt volt ez az ajándék is… szóval nagyon meg voltam hatódva.

Eközben Gil szórakozott mosollyal figyelt minket, megvárta, míg befejezzük a magunk ki köszöngetős szertartását, csak aztán lépett oda hozzám.

- Mivel láttam, hogy te is szeretsz fotókat aggatni mindenhová, arra gondoltam, hogy legalább a nyomtatással ne legyen gondod, így… Boldog szülinapot, meine Liebe! – ezzel átnyújtott ő is egy kisebb dobozt. Felnyitottam, benne rengeteg fotó volt. Nem tudtam, honnan szedte össze őket, de volt mindenhonnan kezdve a gólyaavatótól a bálon át Londonig. Szorosan átöleltem a nyakát és megköszöntem. Azonnal elkezdtem átnézni őket, fel-felnevettem egyik-másik láttán.

- Nagyon köszönöm, Gil! – mondtam ismét, mikor elértem egy közös fotóhoz. A bálon készült, mosolyogva táncoltunk. A háttérben látom a bénázó barátaimat, innen tudtam, hogy ez a „tanítsuk meg a többieket keringőzni” félóra alatt volt. Lábujjhegyre álltam és puszit nyomtam az arcára, ő pedig a derekam köré fonta a karját és magához húzva tartott.

- Bitteschön, meine Liebe – súgta és ő is megpuszilt engem, mire fülig pirultam és többé nem tudtam neki egy épkézláb mondatot mondani.

- Hogy elvörösödtél!

- És összeakadt a nyelved szinte mindig!

- Csak nem tetszik neked? – kérdezték egyszerre, szinte az arcomba másztak.

- Mi? Nem! Miért tetszene? – akadtam ki teljesen, a tükörben láttam, hogy az arcom még vörösebb, mint eddig volt.

- Dehogynem! – kacagtak szinkronban, aztán sorolni kezdték, hogy mi utal erre. A lista szinte végtelenül hosszúnak tűnt. Azonnal ellenkezni kezdtem, de mintha nem is hallottak volna.

- Nem! Nem tetszik! Csak barátok vagyunk. Miért tetszene egy olyan egoista, okoskodó, bunkó idióta, mint Gilbert?

De nem tudtam őket meggyőzni, csak még hangosabban nevettek. A fejemre rántottam a takarót és azt mantráztam magamnak egy ideig, hogy „nem tetszik, nem tetszik, nem tetszik.”

Tényleg így lenne? Nem tetszik? Igazából… Karizmatikus, okos és kedves, még jóképű is a maga módján. Érdekes, hogy annyi féle mosolya van, annyiféle nevetése a szituációtól függően. Idegesít a mosolya, amikor tervez valamit vagy kárörvend, de olyan jó érzéssel tölt el, mikor csak halványan felfelé kunkorodó ajkakkal figyel, szemei körül megjelennek a mosolyráncok. Megint más a mosolya, mikor olyanról beszél, amit szeret, legyen az a zene, a történelem vagy a családja. És megint más a szomorú mosolya, ami miatt a szívem szakad minden alkalommal meg. Néha nem is kell semmit mondania, az arcára van írva minden, a szemei tükrözik az érzéseit. Néha próbálja elrejteni a fájdalmát egy gúnyos vigyor mögé, amin régen nem láttam át, de most hogy megnyílt előttem és tudom milyen az igazi arca… nem is értem, hogy hogyan dőlhettem be. Lehet azt akarta, hogy elhiggyem, hogy magabiztos és egoista. Már tudom, hogy egyáltalán nem ilyen. Nem olyan fellengzős, nem olyan bunkó, mint hittem. De akkor miért mondtam ezt a lányoknak? Talán inkább magamnak akartam bebeszélni a dolgokat, mert féltem, ha bevallom, hogy tetszik, akkor elveszíthetek egy jó barátot. Mert az volt. Nagyon jó barát. Hozzá bármikor odamehettem segítségért, megnevettetett, megvigasztalt, velem volt. Én is viszonozni akartam neki ezt a sok dolgot. Nem volt fair, hogy ő mindig csak ad, én meg mindig csak kapok.

Láttam magam előtt a mosolyát, mikor megpusziltam, őszinte öröm áradt a szemeiből, mert adtam neki valamit. Annyira szerettem volna ebben a pillanatban átölelni és még egy puszit adni az arcára, hogy továbbra is ilyen boldog legyen.

Lerántottam a fejemről a lepedőt és a plafonra néztem.

- Oké, lehet, hogy tetszik – suttogtam leginkább magamnak, mint másnak, de a lányok azonnal felültek és nevetve rám ugrottak.

Másnap reggel Gilbert ritka rosszkedvűnek tűnt, felém se nézett egész végig, a reggelijében is csak turkált. Aznap a nyelvekből kellett vizsgázni, mindketten egy elég kevés lélekszámű csoportban voltunk, így a mi termünk lent volt, több különböző tanár diákjai is egy helyen írták. Sok szerencsét kívántam neki, de csak morgott valamit arról, hogy köszöni és minden szó nélkül bement az ajtón. Megkerestem a padra ragasztott cetlik közül az enyémet és lehuppantam oda. Persze ő pont mögöttem foglalt helyet, unottan kezdte kopogtatni a tollát a fán. Ránéztem az órára, láttam, hogy még van egy kis idő, így hátrafordultam hozzá.

- Mi a baj?

- Non parlo né inglese né tedesco[1] – morogta, közben egy pillantást se vetett rám, tovább kopogott.

- Tettem valamit? – vontam össze aggódóan a szemöldököm. Most már rám pillantott, de azt kívántam, bárcsak ne tette volna. Úgy éreztem, hogy felnyársal a tekintetével, ezúttal egy másféle zavar miatt vörösödtem el. Gúnyos mosoly húzódott az ajkaira, olyan, amilyet eddig csak Roderich-re villantott.

- Mi az? A szemembe már nem mered mondani, hogy egy egoista, okoskodó, bunkó idióta vagyok?

- Mi? Nem, Gil, nem! Totálisan félreérted – kerekedett ki a szemem és mentegetőzni kezdtem. Egyáltalán hogy hallotta meg, mikor a szobánkban dumáltuk ezt a csajokkal. Bár… ekkor eszembe jutott, hogy mintha említette volna, hogy vacsora után átjön és elmagyarázza németből, amit nem értek. A francba…

- Nem? Akkor magyarázd meg, kérlek – dőlt előre érdeklődést mímelve, de láttam rajta, hogy a legkevésbé sem érdekli a dolog, ő már berágott rám és egyelőre ez így is fog maradni.

- Héderváry kisasszony, kérem, forduljon előre – szólt rám az egyik tanár, én pedig vetettem egy utolsó pillantást a németre, majd megtettem, amire kértek. Hagytam, hogy a hajam a szemembe hulljon és eltakarja a lecsorduló könnyeket.

Elolvastam az első feladatot. Majd még egyszer. És még egyszer. Nem értettem, mit kéne csinálni. Gyorsan kivettem a szoknyám zsebéből egy zsepit és megtöröltem az arcom, hogy legalább ne csöpögtessem össze a feladatlapot. Vettem egy mély, reszketeg levegőt, próbáltam úgy belefogni, mintha az előbbi meg se történt volna, de szinte mindig eszembe jutott a csalódott tekintete.

Már egy óra eltelt, de még mindig könnyeztem, alig haladtam a feladatokkal, pedig nem voltak nehezek, pont olyanok voltak, amiket gyakoroltunk, talán a szavak voltak egy kicsit más sorrendben. Hirtelen megéreztem, hogy Gil a hátamnak nyomja a tolla végét és rajzol valamit. Egy vonal. Felemelte az íróeszközt és újra írt. Egy T. Majd egy rövid kis vonalka. Várjunk. IT’… S. Egy kör és egy K.

IT’S OK. Minden rendben.

Mély levegőt vettem, kicsit kevésbé mardosott a bűntudat, de még mindig úgy éreztem, hogy remeg az ajkam, sírni akartam.

Új lendülettel vágtam bele a vizsgába, úgy éreztem, talán mégis sikerülni fog az ötös. A levelet az utolsó utáni pillanatban fejeztem be, már letelt az idő, mikor odavéstem az aláírásomat. Egyszerű levélke volt, amit az egyik barátunknak kellett írni. Nos, én a mögöttem ülőt választottam.

Mikor vége lett, hátra akartam fordulni Gilhez, de ő már nem volt ott. Észre se vettem, hogy kiment. Kissé csalódottan kullogtam ki a teremből, ahol már a lányok és Feliks vártak. Egyikük sem ebben a teremben volt, mivel Lili és Katya a franciát tanulta, Feliks pedig a litvánt, ami totális véletlen, mert már azelőtt felvette, hogy tudta volna, ki lesz az osztálytársa. Kérdezték, hogy mi lett Gilberttel, mert minden szó nélkül rohant el mellettük. Azonnal könnybe lábadt a szemem és elmeséltem nekik a történteket, miközben sétáltunk, ugyanúgy, mint az előző pár napban is.

Ebéd után beszélni akartam Gillel, de a kis trió felszívódott minden nyom nélkül.

Szóval a lányok és Feliks úgy döntöttek, próbálják egy kis időre elfeledtetni velem a dolgokat. Filmet néztünk, aztán Lili kifestette nyáriasra a körmünket (csak nekem és Katyának, Feliksnek nem, pedig poénkodott, hogy van egy szín, ami illik az egyenruhájához). Imádtam a mintát, amit egy vékonyabb ecsettel ráfestett. A hüvelyk-, mutató- és középső ujjamon a köröm piros volt, a kisujjamon zöld, a gyűrűsujjamon pedig olyanra csinálta meg, mint egy dinnyét. A kisujjam felé eső fele zöld volt, majd fehér és végül piros. Még három magot is rajzolt rá. Nagyon tetszett! Ja, és színben tökéletesen illett a piros egyenruhánkhoz.

Katyáé is gyönyörű volt, világoskék (pont olyan, mint a hajpántja) és fehér volt az alap. A hüvelyk-, mutató- és kisujja egyszínű kék volt, a középső ujján pedig kék-fehér csíkos lett. A gyűrűsujja volt neki is az igazi mestermű: a fehér alapra feketével egy horgonyt rajzolt, majd aranyt glittert kevert össze átlátszó lakkal és egy kötélt festett rá.

Lili annyira tehetséges volt, ha ilyenekről volt szó! Én sosem tudtam szépen kifesteni a körmeimet, ő meg kész műalkotásokat készít itt nekünk. A sajátját is fantasztikusra csinálta, bár állítása szerint ezt még ekkor próbálta legelőször. Ombre hatású, színátmenetes lett, nem lett rajta semmilyen minta, de így is tökéletes volt. Sok képet is csináltunk, hol instagramosan fogunk egy körömlakkot, hol egymást ölelve szelfizünk, máshol hülye fejet vágunk, vagy röhögve elterülünk az ágyon.

Igazuk volt, tényleg sikerült elfelejtetniük velem Gilbertet egy kis időre, de aztán… vacsoránál megint beütött a depi. Kaja után kérdeztem, hogy nem beszélhetnénk-e meg, de megint csak egy olyan pillantást kaptam tőle, ami miatt elszomorodtam, bár ezúttal nem volt olyan éles, mint reggel.

- Gil, bocsánat, tényleg. Nem akartalak megbántani, csak…

- Csak? – kérdezte kissé gúnyosan, mikor elhallgattam.

- Nem tudom megmagyarázni! A lányokkal dumáltunk és arra terelődött a szó, hogy… Áh, ezt így nem fogom tudni elmondani – túrtam a hajamba, a virág is kiesett a tincseim közül.

- Szerintem hagyjuk – vonta meg a vállát és elfordult.

- Gil – suttogtam, a tarkóját néztem egy pillanatig. Újra mindent elhomályosítottak a könnyek, a gyomrom összeszorult, ahogy kimondtam a következő szavakat.– Akkor tényleg hagyjuk…

Sarkon fordultam és felmentem a lépcsőn, közben egyre csak gördültek le a könnycseppek az arcomon. Eliska gúnyosan rám mosolygott, mikor elmentem mellette, kérdezett valamit, de annyira elnyomott minden hangot a szívem lüktetése, hogy nem hallottam, mentem tovább alig nézve fel. Szinte futva tettem meg a lépcsőtől az ajtónkig azt a pár métert, berontottam a szobába, majd kitört belőlem a zokogás.

- Utál engem – nyögtem ki nagy nehezen a hüppögések között, miközben bemásztam a két barátnőm közé, akik átöleltek és csitítgatni kezdtek. – Ő mindig olyan kedves volt velem én meg ilyeneket mondok róla, pedig nincs is így. Szörnyű vagyok.

- Jaj, Lizzy, nem mond ezt, mind tudjuk, hogy miért mondtad – simogatta meg Katya a vállam, a másik oldalamon Lili bólogatott.

- Igen. Csak tetszik, de nem merted bevallani. Mindenki próbál mentséget keresni ilyenkor – kuncogott.

- De szörnyű vagyok. Serpenyőkkel kergettem meg, leidiótáztam, leszarosnémeteztem, mindennek hívtam már, de meg sem érdemelte, ő csak hülyéskedett – szipogtam.

- Valljuk be, néha azért megérdemelte – világított rá Lili.

- Jó, néha, de én akkor is bántottam, hogy ha nem érdemelte meg – bőgtem el újra magam. – Hogy kiakadtam, mikor Roderich-nek robbanó tortát gyártottak, pedig így visszagondolva tök vicces. Azt mondtam neki, hogy utálom, pedig csak egy vicc volt!

- Lizzy, ne emészd már magad a múlton. Mind tudjuk, hogy heves a vérmérsékleted, szerintem Gilt se érdekli, ha néha lehülyézed – tette hozzá Katya, majd felnevetett. – Beszéljünk vele?

- NE! Azt fogja hinni, hogy én küldtelek titeket és akkor majd még jobban berág.

- Ez hülyeség, Lizzy…

- Akkor se. Elmegyek fürdeni – szipogtam, majd felpattantam és keresni kezdtem a cuccaim.

- Hallo, meine Liebe.

Megugrottam és megperdültem, ahol szembetaláltam magam Gilberttel. Újra meine Liebe-nek hívott, amit jó jelnek vettem. Aztán jött az újabb megnyugtató dolog, mert a hajamba tűzött egy búzavirágot. Nem bírtam ki és átöleltem. Éreztem, hogy megdöbben egy pillanatra, aztán ő is átkarolta a derekam, hosszú ujjai megcirógatták a hátam. Éreztem, hogy a fejem búbjára támasztja az állát, mire szétáradt bennem a melegség.

- Te is ebben a teremben leszel? – kérdeztem, ő pedig bólintott.

- Szerintem megunták, hogy itt-ott csak egy tanár felügyel egy diákra és inkább összevonják a kis létszámú csoportokat. Szerintem itt lesznek az x ország történelmét tanulók. Ott meg talán a zenészek. Legalábbis Edelsteinból kiindulva – bökött az utolsó terem felé, ahol valóban Roderich állt és minket figyelt gyilkos tekintettel. – Nos, meine Liebe, hogy sikerült tegnap a német?

- A vége felé egész jól – vallottam be, kissé megvontam a vállaim. Halkan kuncogott, nekem pedig elöntötte a pír az arcom, nem értettem miért reagáltam így arra, hogy nevetett. A vállával nekidőlt a falnak, szerencsére témát váltott, kérdezgetni kezdett, hogy mit vettünk magyar töriből. Röviden meséltem neki a vegyesházi királyokról, akikről szó volt eddig, ő pedig figyelmesen hallgatott, de ahogy láttam a nevekkel kicsit bajban volt, én meg nem mindegyikre találtam angol megfelelőt és mivel mi magyarul tanultuk ezt a tantárgyat, ezért nem is volt rá szükség.

Pont az én tanárom volt a felügyelő, kezében egy csomó papírral rohant az ajtóhoz és nyitotta azt ki. Most is fel volt cetlizve minden pad, Gil ugyanúgy mögöttem ült. Milyen mázli, hogy a keresztneveink alapján senki sincs közöttünk. Oldalt ültem a székben, a német meg előre hajolt, hogy tudjunk még egy kicsit beszélgetni. Eliska előttem ült egyenes háttal, karba tett kézzel, de a válla fölött minden második percben vetett ránk egy utálkozó pillantást.

- Sok sikert – kacsintott a srác és hátradőlt, forgatni kezdte az ujjai között a tollát.

- Neked is – mosolyogtam rá, aztán előre fordultam.

- Szerintem tökre ez lett a legjobb vizsgám! – ugrott a nyakamba Feliks, ami miatt egyenesen nekiestem Gilbertnek, aki szerencsére meg tudott támaszkodni és megtartott minket. A német hátát a falnak vetette, karjai a derekam köré fonódtak, a lengyel szinte teljesen nekipréselt.

- Feliks… nem… kapok… levegőt – nyöszörögtem.

- Ja. Én sem – sziszegte Gil a fülem mellett, a szívem pedig ismét vágtázni kezdett, az agyam meg ordított vele, hogy fejezze be. A szőke végre elengedett, és elléptem Gilberttől, akinek a kezei lassan csúsztak le a csípőmről. Feliks kissé összehúzott szemmel méregetett minket, aztán felvonta a szemöldökét. A szavait Gilberthez intézte ezután:

- Egy pillanatra azt hittem már…

- Nein! – szólt közbe gyorsan a német, mielőtt folytatni tudta volna, bármit is akart mondani. Kérdőn néztem rájuk, nem értettem mi van és ez nagyon nem tetszett, szeretek tudni mindenről, ami körülöttem van, pont ezért idegesít, hogy szinte minden barátom mindentudó mosollyal vigyorog rám mostanság.

- Nem megyünk ebédelni? – kérdezte inkább, hogy feloldjam kicsit a közénk szorult csendet.

- Megkaphatom a csokidat, Bözsi?

- Két dolog. Egy: ne hívj Bözsinek. Kettő: kurvára nem kaphatod meg a csokimat, te zabagép.

- Kell a fejlődő szervezetemnek – kötekedett karba tett kézzel, affektálva, ettől a hangsúlyától falra másztam.

- És mi van az én fejlődő szervezetemmel?

- Ahogy látom te már eléggé fejlett vagy – bökött a mellkasom felé.

- Elmész te a picsába! – visítottam magyarul és karon ütöttem, miközben Gilbert hisztérikusan röhögni kezdett.

---

[1] Nem beszélek se angolul, se németül (olasz)