34. fejezet - Induljon az EB!

Számunkra, nem végzősök számára, a június 10. az EB kezdete volt, míg nekik meg azt jelentette, hogy a következő héten kezdődik az érettségi szóbeli része. Itt nem úgy volt, mint Magyarországon, de nem is úgy, mint Anglia többi iskolájában. Ők velünk egyszerre írták a dolgozataikat május legeslegvégén, csak épp ezúttal ők négy év anyagából vizsgáztak, a szóbeli előtt pedig kaptak egy hét „pihenőt.” Nos, ők ezt arra használták, hogy a tételeket még utoljára százszor átolvassák.

Eközben én és a másodikos trió készültünk a magunk módján az EB-re, a legtöbben leadták az utolsó tippmixes szelvényeket, innentől már nem lehetett változtatni, se venni. Szétválogattuk őket meccsekre és elosztottuk, hogy ki melyiket felügyeli. Már a „díjak” is az asztalainkon voltak. Mivel a szervezők általában nem játszhatnak a saját játékaikon, így mi kicsit csaltunk, Katya és Lili játszott helyettünk, akik ugyanúgy részesültek a díjból.

Az első mérkőzésre június 10-én került sor, Franciaország és Románia játszott. Ez Francis köre volt, nála voltak a lapok. A legtöbb a legkönnyebb játékból volt, szinte mindenki a franciák győzelmére tippelt, kivéve persze a román évfolyamtársam és az egyik haverja, akik bíztak a lehetetlen teljesülésében. Volt néhány közepes nehézségű is, de a pontos gólszámmal senki sem próbálkozott itt. Mi is indítottunk egy lapot, a második játékkal próbálkoztunk. Arra tippeltünk, hogy két gólnál több lesz a játszmán.

A székeket és az asztalokat fél kilenckor (angliai idő szerint fél nyolckor) berendeztük, előre tettük a székeket, néhányat kihoztunk az ebédlőből is, hogy biztos elég legyen, hátulra pedig pár asztalt pakoltunk. Néhány kisebb asztalkát is betettünk a székek közé, hogy legyen hová tenni a nasit és az innivalót. Büszkék voltunk a művünkre. Nem sokkal a kezdés előtt betoppantak a többiek is, helyet foglaltak, hoztak mindenféle rágcsát, legalább ennyivel hozzájárultak a kemény munkánkhoz.

És kezdődhetett a meccs!

A csiptetős táblán jelölgettük azok nevét, akik nyertek és kiosztottuk a nyereményeket. A legtöbbek érzékei nem tévedtek, tényleg a franciák nyertek. És Gil tippje is bejött, miszerint 2-nél több gól lesz, ugyanis pontosan három lett, kettő a franciáknak és egy a románoknak. Lehet a többi, kicsit merészebb vállalkozásunk is be fog jönni…

A fiúk focilázban égtek az EB kezdete óta, és ezen a 14-ei napon én is csatlakoztam hozzájuk, ugyanis a kis országom sok-sok év után kijutott! Mondjuk az kicsit letörte a kedvem, hogy Ausztria ellen játszottak, viszont ahogy láttam Roderich-et nem igazán érdekelte a foci, bár sikerült rávennem, hogy majd nézzük meg. Először csak húzta a száját, de aztán beleegyezett. Vigyorogva öleltem meg (a lelkesedés nagyon elvette az eszem), aztán pedig indultam a bátyám által küldött mez keresésére. Focirajongó voltam, na! A többiekhez híven, akiknek szintén volt mezük a saját országukból, én is felvettem az enyémet aznap délután.

Most is besegítettem egy kicsit a pakolásban, most rajtam volt a sor, hogy felügyeljem a kis fogadásunkat. Már kilenc játékot végignéztünk, akár a tévén, akár a laptopon keresztül, egészen sokan nyertek, de voltak jó

páran, akik buktak is. Köztük mi is. Például az első tippeljük meg a mérkőzés pontos végkimenetelét a német-lengyel meccsen című játéknál. Arra számítottunk, hogy a németek lőnek legalább egy gólt, erre döntetlen lett. Egyre kevésbé bíztunk az ilyen szelvényeinkben. Bár Feliks nem focis típus, de hangosan kiröhögte a Beilschmidt tesókat, amiért nem jött nekik össze a győzelem, Gil hozzá is vágott egy üres vizesüveget, mert őt nagyon megviselte a „vereség”. Végig morgolódott, ahogy pakoltunk össze, nem tetszett neki az állás, bele se mertem gondolni, hogy mi lenne akkor, ha a németek kiesnének már az elején. Biztos anarchia törne ki Gil által.

Gilbert és Ludwig kicsit meglepődött, mikor meglátott rövidnadrágban, és mezben, amihez illő piros tornacipőt vettem fel. A hajamba egy szintén vörös tulipánt tűztem, amit az udvaron találtam. Rávigyorogtam a fiúkra, akik tudomásul vették, hogy tényleg olyan focirajongó vagyok, mint állítottam.

Este hatra már minden kész volt, be lett csempészve pár alkoholmentes sör is, mindenféle nasi volt szétosztva különböző tányérokba. Az idősebb Beilschmidt tekintete kicsit sötétebb lett, mikor meglátta Roderich-et, aki csak felvonta a szemöldökét, mikor az morgott neki valamit. Őszinte leszek, ezt akkor is értettem volna, ha nem tanulok németet.

- Ostoba – csóválta meg a fejét az osztrák, mire a magát porosznak tartó srác gúnyosan elvigyorodott, majd felpattant a másik oldalamra. Ezen a mozdulaton én lepődtem meg a legjobban. Most nem volt rajta a fehér-fekete focimez, helyette egyszerű fekete pólót viselt, rajta valami banda logójával. Mikor észrevette, hogy őt figyelem, levigyorgott rám, aztán a fülemhez hajolt és azt suttogta, ő a magyaroknak szurkol. Éreztem, hogy elönti az arcom a forróság, ahol a meleg lehelete megcsapta a nyakam. A balomon Roderich minket figyelt, sötét szemeit kicsit összehúzta, de egy pillanat múlva már a tévére szegezte a tekintetét, hátát kihúzta, fejét felszegte. Gilberttől jobbra Antonio és Francis ült, ők vihogva figyelték a jelenetet. Inkább én is a képernyőt néztem.

Én is nagyon reméltem, hogy nyernek, egy másik pontos állást tippelő szelvényt erre a meccsre tettünk fel. A srácok állították, hogy a magyarok fognak győzni, méghozzá kettő nullra. Kicsit sokalltam ezt az eredményt, tekintve, a magyar válogatott vagy negyven éve nem volt kinn!

A csapatok felvonultak, aztán megszólaltak a himnuszok. Halkan dúdoltam a miénket, de ez elég volt, hogy a mellettem lévők rám pillantsanak. Inkább csendben maradtam. Csak a jobbomon ülő mosolyodott el, a másik inkább újra a tévé felé fordult.

A pólóm alját gyűrögetve, idegesen néztem az első félidőt, de nem volt gól, csak egy kapufa szinte az elején, aztán az egyik osztrák játékos kapott egy sárga lapot. Ezen kívül az égegyadtavilágon semmi nem történt! A negyed órás szünet kezdetekor alábbhagyott az idegesség és kikaptam Gilbert kezéből a sört, hogy igyak egy kortyot, majd visszanyomtam az ujjai közé. Ő csak kerek szemeket meresztett rám.

- Meine Liebe, most megleptél! – nevetett fel, közben előttem egy tál mogyoró jelent meg, amit örömest elfogadtam Lovino-tól.

- Ha engem kérdezel – fordult felénk Ludwig, aki az előttünk lévő sorban ült. – Szerintem a magyarok fognak nyerni.

- Ezt miből gondolod? – kérdezték egyszerre többen is, köztük az egyetlen osztrák a köreinkben.

- Ugyan, Roddy – vigyorgott Francis szélesen. – Ha te is ugyanazt a meccset nézted, amit mi, akkor láthattad, hogy a magyarok jobbak, és ez nagyon nem tetszik az országod csapatának – mondta olyan tipikus „ez van” hangsúllyal. – Lesz ebből piros lap is! – szőtte tovább a gondolatát, szemei csillogtak, ahogy levezette magában a gondolatmenetet. – Szerintem az az Alexandre[1] vagy ki… elég csúnyán méregette őket, valószínűleg ő fog pirosat kapni.

- Ostoba – sóhajtotta ismét Roderich a szemét forgatva.

- Csak fáj az igazság, Edelstein, mint mindig… – mondta félhangosan Gilbert. Csettintettem egyet a nyelvemmel a rosszallásom jeléül. Épp csak nem robbant ki még egy hétperces háború a két fiú között, és persze ütközőállamként ültem ott közöttük.

- Folytatódik a mérkőzés – morogtam, mire mindketten elkapták a fejüket. A jobbomon a német felhúzta az egyik lábát, hogy rátámaszthassa az állát, lilás szemeit le se vette a képernyőről, közben meg-meglötyögtette a sörét. A másik felemen Roderich kezdett legalább olyan idegessé válni, mint én az elején. Ha nem is volt focirajongó, de nagyon úgy tűnt a többieknek sikerült felhúzni annyira, hogy ő is izgulni kezdjen a csapatáért.

Aztán a 62-dik percben megtörtént a csoda és Szalai Ádám gólt lőtt. A srácokkal együtt felkiáltottam, az örömujjongásba azonban egy halk „Scheiße!” vegyült. Az osztrák osztálytársam idegesen nézte a meccset. Még sosem hallottam káromkodni se angolul, se németül. Akaratlanul is felnevettem.

Ria! Ria! Hungária!

Sziszegve szívtam be a levegőt, mikor az egyik ellenfél kibuktatta a magyar játékosok egyikét, de aztán megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mikor Francis jóslata igaznak bizonyult és tényleg lett piros lap, az osztrákok gólja pedig érvénytelen lett. Ezt már csak tetézte a csapat emberelőnye.

Végül megszületett a második gól is Stiebernek hála.

Felsikítottam, mikor a bíró lefújta a meccset. Nyertek a magyarok! És mi is nyertünk a tippmixen!

Megöleltem Francist a jó jövendöléséért, aztán a többi srácot is, akik velem örültek. Csak Roderich ült egy kicsit mérgesen, aztán felpattant és elindult az ajtó felé. Gyorsan utána rohantam és megragadtam a karját, szomorúan nézett rám, majd a többiekre.

- Haragszol? – kérdeztem lebiggyesztett ajkakkal. Halványan elmosolyodott, a fejét kezdte rázni, majd feltolta orrán a szemüvegét.

- Dehogy. Csak… – nyúlt felém, hogy megcirógassa az arcom, de én akaratlanul egy kicsit hátrébb húzódtam, mire leengedte a kezét, aztán ismét felnézett a tomboló fiúkra. – Te nem olyan vagy, mint ők.

- Jó fejek – mondtam kicsit több éllel a hangomban, mint szerettem volna. Rájött, hogy engem még mindig nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről bármennyire is próbálkozik, főleg akkor, ha a jól ismert trióról van szó. Összeszorított a száját, mint aki próbál beletörődni, de tudtam, hogy ez csak a felszín, nagyon nem örül, hogy az „ellenségei” oldalára állok.

- Megyek, sétálok egyet. Elegem van belőle – bámult pontosan mögém és már el is tűnt. Ekkor két kar fonódott körém, sör szaga csapta meg az orrom.

- Meine Liebe, engem kihagytál – hallottam Gilbert szomorkás hangját, de mikor megfordultam egyáltalán nem tűnt sértődöttnek. – Gyere, ünnepeljünk, nyert a csapatotok!

- Igen, a mi csapatunk. Akkor te minek ünnepelsz? – nevettem. Rám villantott egy gilbertes vigyort, aztán a kezembe nyomott egy kólát. Kacsintás kíséretében közölte, hogy mert ő annak szurkolt, hogy én örüljek a győzelemnek. Ismét a pirulás kerülgetett, de rögtön próbáltam elterelni a figyelmem, többek között azzal, hogy Arthur és egy walesi srác fogadásokat kötött egymással, hogy melyikük csapata fog nyerni. És a pirulás csak addig kerülgetett, míg a német fiú oda nem hajolt és csókot nem nyomott a homlokomra. Akkor viszont már paprikaszínű volt az arcom. Olyan jó szárított chili paprikát képzeljetek el, még a kóla is megakadt a torkomon, de mikor felnéztem, ő már Antonio-hoz lépett és vele beszélgetett.

Letettem a poharam az asztalra, aztán kisurrantam a teremből, ahol belefutottam Attilába, aki szintén széles vigyorral nézett rám. Ő is örült a győzelmünknek, bár ő nem nézte az adást.

Kimentem én is egy kicsit sétálni, pár lépés után szembetaláltam magam Eliskával, aki csak egy pillantást vetett rám, de attól elszállt minden életkedvem. Már hetek, sőt hónapok óta ilyen volt velem és nem tudtam mi baja. Halkan utána szóltam, de nem állt meg, csak gyorsan beslisszant a kollégium bejáratán. Lehet, hogy azért, mert azt hitte, Gilbert miattam szakított vele? Oké, elég sokat lógtam a némettel, de mikor ők különváltak én még Roderich-kel voltam.

Felsóhajtottam és továbbmentem. Nem is tudom mennyi ideig bolyongtam, mikor megrezdült a telefonom a zsebemben. A tesóm volt. Vele is megbeszéltem a győzelmet, illetve azt, ha hazaérek, plusz nem kapunk ki az izlandiak ellen, akkor ünneplés lesz. Még azt is megígérte, ha kell, akkor lepasszolja a barátnőjét, Bettit egy estére, hogy csak tesós buli legyen. Nevetve beszéltem le az ötletről.

- Legyen inkább grillezés. Hívjuk meg Betti szüleit is, meg a nagyiékat… - számoltam az ujjamon. – És Grétáékat is – csettintettem, mikor eszembe jutott az unokatestvérem.

- Jó ötlet, húgi! – kacagott. – A menüt találd ki, addig én vasárnapra leszervezem, hogy mindenki eljöjjön.

- És ha vesztünk Izland ellen? – kérdeztem.

- Akkor ez ilyen „levertük az osztrákokat, kikaptunk Izlandtól, de Bözsi hazajött Angliából” buli lesz – vihogott gonoszan, szinte láttam magam előtt az önelégült ábrázatát.

- Ne hívj Bözsinek – sziszegtem.

- Bözsibözsibözsibözsibö…

Ekkor nyomtam ki. Elnevettem magam, néha elgondolkoztam, hogy bátyám van vagy öcsém. Talán mindkettő egy személyben. Tőle tanulta meg Feliks, hogy hogyan kell mesterien bosszantani engem nagy örömömre.

- Többet is mosolyoghatnál. Legalábbis nem pszichopataságból – szólalt meg mellettem valaki, mire megugrottam. Gilbert ült az ebédlőből nyíló terasz korlátján, ujjai közt egy parázsló cigit tartott, kifújta a füstöt a száján át az ég felé. Csalódott képet vágott. – Francba máááár!

- Még mindig karikát akarsz fújni? – mosolyogtam, morcos arccal bólintott, úgy méregette a cigijét, mintha annak a hibája lenne, hogy állandóan nem sikerül. – Amúgy milyen pszichopataságról beszélsz?

- Ha le akarsz ütni a serpenyőddel, mindig olyan őrülten vigyorogsz – bökött meg. Nem ellenkeztem, mert igaza volt.

- Bocsi – mondtam, bár nem annyira gondoltam komolyan. Igenis megérdemelte néha azt a serpenyőcsapást. Mosolyra húzódtak az ajkai, ahogy a hozzájuk emelte a cigit, még szívott pár slukkot, majd elnyomta a fehérre festett korláton és a mögötte lévő kukába dobta. Megveregette a mellette a helyet, mondván, üljek fel. Megtettem, a lábam rátettem egy vízszintesen futó lécre, próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, már amennyire ez lehetséges egy tíz centi széles rúdon. Hirtelen átölelte a vállam és magához húzott, állát a fejem búbjára támasztotta, az arcom a mellkasához simult. A kölni mellett még érződött rajta a sör és a cigi illata, de nem túl erősen.

- Segítenél nekem összeszedni pár cuccot mielőtt hazamegyünk?

- Csodálkozom, hogy nem Tonit vagy Francis-t kéred meg – feleltem halkan. Valami olyasmit felelt, hogy nekik is sok dolguk van még, én pedig már említettem neki, hogy mi már valamennyire elkezdtünk összepakolni. Csodálkoztam, hogy emlékezett erre, még én is elfelejtettem, hogy mondtam. Még mindig várta a válaszom, ami végül egy bólintás volt.

- Danke, meine Liebe – simította végig a vállam, ujjai nyomán bizseregni kezdett a bőröm. Néztem, ahogy halvány ujjbegyei megálltak a könyököm fölött, hüvelykujja kis köröket rajzolt a felkaromra. Végigfutott a hátamon a hideg, jó érzéssel töltött el, ahogy hozzám ért. – Fázol?

- Nem – hebegtem, a hirtelen jött furcsa érzéstől még angolul is elfelejtettem. Épp akkor néztem fel az égre, mikor egy hullócsillag húzott át a feketeségen. Felcsillant a szemem és szóltam neki, hogy kívánjon valamit.

- Megvan!

Vigyorgott, mint a tejbetök. Kerek szemekkel néztem őt. Eddig még… sosem tűnt ilyen… mi is a jó szó? Nem jutott eszembe. Bár arcának markáns, kemény vonásai voltak, a kócos haja és az öntelt, néha hülye mosolya ellensúlyozta ezt az élt. A bőre világos volt, bár könnyen megkapta a nap, szóval az orra két oldala mindig kicsit pirospozsgás volt. Haja hófehérnek tűnt a holdfényben, akárcsak a szempillája, ami kiemelte szeme különleges színét. Ajkai rózsaszínek voltak, akaratlanul is arra gondoltam, hogy meg fog csókolni…

- Meine Liebe?

- Hmm? – kaptam fel a fejem. A butus mosoly eltűnt, épp csak mosolygott. Tekintete teljesen más volt, mint eddig. Mintha…

Megrezdült a telefonom. Mindkettőnkből kiszakadt egy halk sóhaj, csak bámultunk egymásra egy pillanatig, mielőtt a mobilomért nyúltam volna. Megnéztem a hívót, Lili volt az.

- Szia, Lizzy, zavarok? – kérdezte a lány. A szemem sarkából a mellettem ülő fiúra néztem. Mit mondhattam volna? Valami olyasmit mondtam, hogy csak üldögélünk. Vagy nem tűnt fel neki a többes szám, vagy nem akarta telefonon megbeszélni, de csak annyit kért, hogy menjek fel, mert nem talál valamit és úgy gondolja, én tudom, hol van. Kötve hiszem, de oké, gondoltam magamban. Most örültem Lilinek, nem tudtam elképzelni, hogy mi lett volna, ha tovább bámulom Gilbertet. Azok alapján, amik hirtelen az eszembe jutottak, talán megcsókolom, de azzal annyi is lett volna a barátságunknak, ha ő mást érez. Meg amúgy is! Ez csak a helyzet hatása volt! Holdfény, plusz csillagos ég, plusz egy jóképű albínó egyenlő megelevenedett fantasy kép.

- Minden rendben? – kérdezte halkan. Gyorsan elhadartam neki, hogy Lilinek szüksége van rám, mert valamit elkavartunk. Leugrottam a korlátról és már indultam volna a kollégium felé, mikor megragadta a karom és visszahúzott. Gil puszit nyomott a fejem búbjára és jó éjszakát kívánt. Kerek szemekkel néztem rá, mire felnevetett. Hebegtem neki valami választ és elindultam a kolesz kapuja felé, még mindig hallottam a fülemben a kacagását.

Bevágtam magam mögött a szobánk ajtaját és nekidőltem. A szemem ide-oda ugrált Katya és Lili között, akik kérdőn néztek rám, aztán elvigyorodtak, mikor meglátták a pírt az arcomon. Erre összehúztam a szemem. Nem vicces! Nagyon-nagyon nem vicces. Akaratlanul is eszembe jutott, mikor arról vallattak, hogy Gil tetszik-e nekem, én pedig minden erőmmel tagadtam. Lehet most is tagadnám, de tudtam volna, hogy nem igaz. Ezúttal legalábbis tudtam volna. Mert tetszett. De nem tudtam eldönteni, hogy tényleg tetszik, vagy csak valamiféle fellángolás, mint Roderich-nél volt. Nem akartam még egyszer csalódni.

Segítettem megkeresni a liechtensteini lánynak a pólóját, ami valahogy a matrac alá került. Egyikünk sem tudta, hogy hogyan.

- Na, elmeséled, miért viselkedsz furán? – ült le mellém az ukrán barátnőm és átölelte a vállam. Pont úgy, mint Gilbert. Megint piros lett az arcom annak gondolatára, ahogy ott ültünk egymás mellett, hogy milyen közel voltunk.

- Gilbert vagy Roderich a ludas? – mosolygott Lili előttem guggolva, bár tudta a választ.

- Gil – morogtam. Felkacagtak, mintha már előre sejtették volna. A kérésükre elmeséltem, mi történt. A focitól kezdve a teraszos jelenetig mindent elmeséltem, még azt is megemlítettem, hogy milyen furcsán éreztem magam, ahogy ott ültem. Ezt az érzést már nem írtam körül, de ők minden jellemzőjét eltalálták.

Összeszorult torok és gyomor? Pipa.

Kivörösödött arc? Pipa.

Elvitteacicaanyelved-effektus? Pipa.

Csak bámulod, de nem mondasz semmit? Pipa.

Ha mégis meg mersz szólalni, akkor csak hebegsz valamit? Pipa.

És ez csak az első öt dolog volt, amit kérdeztek. Válasz: szerelmes vagyok! Nem csak tetszett, de már egyenesen szerelmes is voltam belé! Szerettem volna elbőgni magam, de gyengének sem akartam tűnni. Viszont ahogy ott ültem a két barátnőm karjai között, elkezdtek lecsordulni a könnycseppek. Halkan sírdogáltam, miközben hallgattam, ahogy a lányok az anyanyelvükön csitítgatnak.

Hogy nem vettem észre hamarabb? Ez nem egyik pillanatról a másikra lett. Hogy-hogy nem tűntek fel a jelek? Tényleg ennyire béna lennék még a saját érzéseim felismerésében is?

És mi van vele? Ő vajon hogy érezhet irántam? Csak egy barát vagyok neki? Nem próbálkozott semmi olyannal, ami azt bizonyítaná, hogy többet akar. Vagy igen? Fogalmam se volt, hirtelen már mindenbe képes voltam belelátni bármit.

Hogy legyen tovább?

---

[1] Dragovic Aleksandar, osztrák focista; a magyarok ellen játszott meccsen a 33 percnél sárga, majd a 66 percnél piros lapot is kapott. Francis jóslata nagyon is bejött!