Ezen a héten kivételesen még két fejezet fog jönni, az egyik csütörtökön, a másik pedig vagy szombaton, vagy vasárnap, mintegy karácsonyi ajándék gyanánt. :)
Jó olvasást mindenkinek és kitartást még erre a pár napra!
---------------------
- Meine
Liebe! – szólalt meg mögöttem egy halk hang. Először alig bírtam felismerni,
annyira más volt, mint szokott. Megperdültem, tőlem alig egy méterre ott állt a
mi egyetlen, nagyszájú albínónk, aki ekkor kicsit se volt nagyszájú. Ott állt
zsebre dugott kézzel, vállai kissé előreestek, az alsó ajkát harapdálta,
miközben bűnbánó szemeket meresztett rám. Beletúrt a tarkójánál a hajába,
pillantását a földre kapta, mikor végül szemben álltam vele. – Sajnálom, meine
Liebe…
- Miért
kéne neked megbocsátanom? – kérdeztem összehúzott szemmel, a karjaim
összefontam magam előtt, az állam kicsit felszegtem a magyarázkodás elleni
tiltakozásképp. Előhúzott a zsebéből valamit válaszként. Egy kis kék virág
volt, egészen pontosan búzavirág. Egész egyszerűen odalépett hozzám és a
hajamba tűzte, miután a művirággal díszített csatot kivette a tincsek közül.
Miközben ezt tette, halkan beszélt.
- A
búzavirág a remény szimbóluma, tudtad? Nem mellesleg Németország nemzeti virága
is – kuncogott, de aztán el is komorult. A tenyerembe tette a művirágot, az
ujjaimat ráhajtotta. – Csak azt akarom, hogy tudd, sajnálom. Tényleg. Nem
akartalak megbántani.
Ezzel
elindult, mintha mi sem történt volna, de látszott, hogy minden lépéssel egyre
lejjebb hajtja a fejét, vállai jobban előreestek. Egy sóhaj után elindultam a
nyomában, aztán hátulról átöleltem. Éreztem, hogy ledermed, aztán egy mély
levegőt vett és megfordult az ölelésemben. Ő is átkarolt, állát a fejem búbjára
támasztotta, ujjai a hajammal játszottak. Mélyen belélegeztem az illatát, ahogy
a kabátjába fúrtam az orrom.
- Nem
haragszok, Gilbert – suttogtam megenyhülve. Megsimogatta a hátam, aztán lassan
eltolt magától. – Csak nem értem, hogy miért utáljátok ennyire egymást
Roderich-kel.
- Nem
utálom őt. Pusztán nem értünk mindenben egyet. És jó piszkálni is – húzódott
újra a régi mosolya az arcára. Megforgattam a szemem. Hülye…
- Gyerekes
vagy – csóváltam meg a fejem, amire széles vigyorral a következőt válaszolta:
„de így kedvelsz, nem?” Igaza volt, így kedvelem.
Elmentünk
sétálni egyet a suli udvarán, ahol kitárgyaltuk az elmúlt három hetet. Igen,
három hétég játszottam a morcos kislányt, ő pedig három hétig tervezte a
bocsánatkérését. De megígérte, hogy ezután engem próbál kihagyni Roderich
piszkálásából, mire visszakérdeztem, hogy muszáj-e egyáltalán piszkálnia őt.
Csak egy vigyor volt a válasza. Szóval nem tudtam megakadályozni a terveit nagy
sajnálatomra.
- Jaj,
meine Liebe! Ne vágj már ilyen fejet. Meg se fogod érezni, hogy csesztetem a
pasid.
- Félek,
meg fogom – motyogtam, aztán megdörzsöltem a halántékom. A legnagyobb
meglepetésemre elkomorodott, szemeit egy pillanatra se vette le rólam. Hirtelen
nagyon hasonlított Ludwigra, de a tekintete kifejezőbb volt, mint a
testvérének. Rengeteg érzelmet rejtettek azok az eredetileg rubin színű szemek.
- Hé, ha
bármi van, hozzám bátran fordulhatsz – mondta halkabban, aztán a következő
pillanatban már nem engem, hanem az utat figyelte. Ezt hogy értette?
Elgondolkozva figyeltem őt, már majdnem megszólaltam, hogy kihúzzam belőle a
választ, mikor hirtelen megrezdült a telefonom. Roderich volt az, azt szerette
volna, ha bemegyek vele a városba. Gyorsan válaszoltam neki, hogy most nem érek
rá, de erre azt felelte, hogy fontos. Bosszúsan ciccegtem az orrom alatt, mert
már megint ez volt. Az elmúlt pár hétben mindig volt ilyen, hogy „fontos,
menjek vele.” Gilbert megállított és mondta, hogy menjek csak. Gyorsan
átöleltem és már rohantam is a barátomhoz, ha már fontos dolog miatt kellek.
Mint utólag
kiderült, nem igazán volt fontos a dolog, ami miatt el lettem rángatva a
némettől. Mondjuk hamar rá is jöttem, hogy miért is kerültem egyik pillanatról
a másikra Roderich mellé. Látott együtt Gilberttel, aztán azonnal az eszébe
jutott, hogy én be voltam rágva a srácra. Őszintén bevallotta, hogy örült,
mikor nem nagyon beszéltem vele, de ezen a napon egy kicsit féltékeny lett,
mikor megpillantott minket. Megnyugtattam, hogy semmi oka sincs a
féltékenykedésre, mert közte és köztem barátságnál több biztosan nincs. Erre
megsimogatta a hajam, a keze kicsit elidőzött a fülem mögé tűzött virágnál.
Mosolygott, de a szemében láttam valamit, amit nem tudtam megfejteni.
Este a
szobámba visszaérve azonnal ki akartam dőlni. Csütörtök volt, még egy napot ki
kellett bírnom. Végignéztem magamon a tükörben. A hajamat meg kellett volna
mosnom még az előző nap, kicsit gubancos is volt, a szemem alatt karikák
húzódtak, sápadtnak tűntem az angliai fényben. Jaj nekem… Ekkor tűnt fel, hogy
a búzavirág eltűnt. Valószínűleg kiesett, mikor sétálgattam Roderich-kel.
Sajnáltam, pedig jó lett volna lepréselni, mert szép volt, szerettem volna
emlékezni erre a kibékülésre. Elhatároztam, hogy másnap megkérdezem, honnan
hozta a kis növényt Gyorsan lezuhanyoztam, hajat mostam (bár a szárítással nem
vacakoltam) és be is bújtam a takaróm alá. A lányok még nem végeztek a
vacsorával, meg szerettem volna várni őket, de már alig bírtam nyitva tartani a
szemem…
Másnap
talán még hullább voltam, mint előző nap. Azt szokták mondani, ki korán kel,
aranyat lel. Nos, én inkább megfázást leltem, ha már itt tartunk. A lányok
azonnal észrevették, hogy beteg lettem, azt szerették volna, ha ágyban maradok,
de elhárítottam az ötletük, mondván ez csak egy kis megfázás, túl fogom élni.
Vagy nem. Ki tudja.
Persze a
betegség nálam egyenlő azzal, hogy totál morcos leszek, mindenkit elküldök a
fenébe, ők pedig viszonzásul engem akarnak a pokolban látni. Ez talán a
legjobban szegény Gilberten csattant, aki csak próbált feldobni, de nagy
sajnálatára nem voltam épp jó passzban, mellé még Roderich is megjelent
mellettem és egy kicsit más szavakkal, de ő is elmondta neki, hogy hagyjon
békén. A német fiú csak pufogott, aztán sarkon fordult és elindult a
haverjaihoz. Aztán mégis eszébe jutott valami, megfordult és németül mondott
valamit Roderich-nek, akinek először kikerekedtek a szemei, aztán pedig
elöltötte a düh. Belém karolt és elrángatott onnan. Hiába próbáltam kiszedni
belőle, hogy mit mondott az a hülye, nem volt hajlandó elárulni.
De a
betegségnek volt egy olyan előnye/hátránya (szemponttól függ), hogy nem kellett
tesiznem, illetve táncolnom se. A tornaórán még ez nem is okozott gondot, de a
táncon, ahol alapból csak ketten voltunk, egy kicsit hátravetette a munkát.
Hiába győzködtem a tánctanárunkat, hogy tudok így is keringőzni, de inkább azt
tanácsolta, hogy pihenjek, addig ő megpróbálja megtanítani Roderich-nek a két
hónapja tanulandó keringő további lépéseit.
A barátnőim
pedig majdnem egy héten át minden nap szinte öntötték belém a forró teát.
Mondhatjuk, hogy mire meggyógyultam, meg is utáltam az említett italt. Persze a
fiúk viccet csináltak ebből, hol Feliks, hol Francis, hol Gilbert tette fel a
dührohamot kiváltó kérdést: kérek-e teát. A válaszom a helyzettől és a
személytől is függött. A lengyelnek megmutattam, hogy milyen jól tudok az
anyanyelvén káromkodni, a franciához hozzávágtam egy kocka sajtot, a németet
pedig karon ütöttem. Jó buli volt, mondhatom.
- Jaj,
Lizzy! Ne csináld már, csak szórakozok – ölelte át a vállam Feliks, miután jól
lehülyéztem lengyelül. Nem sértődött meg, tudta, milyen vagyok betegen.
Kisimított egy szőke tincset a szeméből.
- Szórakozz
mással – szipogtam egyet, aztán zsepi után kezdtem kutatni. Egy hét alatt két
csomag százas zsepit használtam el, az orrom totálisan kivörösödött, szerintem
Rudolf, a rénszarvas is a tesójának hitt volna.
Kirázott a
hideg, ahogy kiléptünk a suliból és útnak indultunk a kollégium felé. Láttam,
hogy összevonja a szemöldökét, már megkérdezte volna, van-e lázam, de megráztam
a fejem. Már egy hete folyik az orrom, de lázam még nem volt. És ez maradjon is
így! Nem akartam még betegebb lenni, már így is elegem volt a lányok tea
mániájából. Már táncolni akartam, tesizni, khm… csókolózni khm…, nem pedig
orrot fújni, hapcizni minden ötödik percben, meg teát lefetyelni.
Az ő
szobájába mentünk, néhanapján együtt tanultunk, főleg ha történelemről volt
szó. Ő akkor tudta jobban megtanulni, ha hangosan mondta, én pedig akkor, ha
hallottam. Szóval tökéletes volt a kis tanulódélutánunk. Néha Toris vagy Ivan
is ott volt, de ők általában a könyvtárban vagy a tanulószobán voltak. Lili is
szeretett egyedül tanulni, ő még a csípős novemberi időben is kiment a
japánkertben, mert szeretett kint lenni. Állította, hogy a friss levegőtől
jobban meg tudja tanulni a dolgokat. Katya is néha a tanulószobára ment,
legtöbbször akkor, mikor sok volt az írásbeli.
- Lizzy,
figyelsz? – húzta át a szemem előtt a kezét Feliks. Felocsúdtam, aztán
bólintottam egyet. – Amúgy mondtam már, hogy totál fini lett a torta?
- Az elmúlt
héten csak háromszor – kuncogtam. A legjobb barátom imádta a szülinapi
tortáját, ami még az októberi ötletelés után (hogy mindenki olyan tortát kap,
ami úgy néz ki, mint az országa zászlója) Lengyelország zászlajának mintájára
csináltunk meg. Fondant borította, belül pedig olyan csokis volt, hogy még egy
brownie-val is felvette volna a versenyt. Természetesen Feliks imádta, levegőt
alig kaptam az ölelgetésétől.
- Na,
akkor! Aztán az volt Mezopotámiában, hogy…
- Lizzy,
jobban vagy? – kérdezte a tánctanárunk mosolyogva. Hevesen bólogattam, aztán egy
pillanat alatt felpattantam, hogy bizonyítsam, tényleg remekül vagyok. – Akkor
folytassuk is. Már csak másfél hónap és ha részt akartok venni az osztályok
táncán, akkor a többieknek is meg kell tanítani – sóhajtotta lebiggyesztett
ajkakkal. Összecsapta a kezét egy másodpercnyi hezitálás után, ezzel jelezve,
hogy kezdhetünk. Odaléptem Roderich-hez, aki a derekamra tette az egyik kezét
és közel húzott magához. Isa szinte ragyogott, közölte, hogy tökéletes a
kiindulás. A jobbom a fiú másik tenyerébe tettem, a balom pedig a vállára.
Mélyen a szemébe néztem, aztán kezdhettünk. Talán először volt az, hogy nem
rontottunk el semmit, legalábbis a tanárnőnk arckifejezéséből ítélve eddig
minden tökéletes volt. A végén elléptünk egymástól és meghajoltunk, illetve pukedliztünk.
– Ez hihetetlen volt, gyerekek! Tökéletes! És most már mindig ilyen legyen!
Gyertek csak velem!
Átmentünk a
suli épületébe, azon belül is a padlástérre, ahol a ruhákat tartották.
Sejtettem, hogy mi lesz, így akaratlanul is mosoly húzódott a számra, amit
azzal próbáltam elfojtani, hogy az ajkamba haraptam. Isa egy cinkos kacsintás
után megjegyezte, hogy ilyenkor még nem lehetne ruhát választani, de ő
„szaktanári dicséretként” megengedi nekünk. Ezen nevetnünk kellett.
Végignéztem
az adott kor ruháit. Gyönyörű volt az összes, több féle fazon, szín, anyag…
elbűvölőek voltak mind! Aztán ráakadtam a Ruhára! Így, nagybetűvel!
Teljesen
kilógott a többi közül. Tudni illik abban az időben, az 1800-as évek végén, a
hosszú ujjú, magas nyakú, turnűrös ruha volt a divat, de ez a szépség
egyáltalán nem olyan volt. Ami először megfogott benne, az a színe. A felső
résznél sötétzöld volt, majd szép fokozatosan ment át halványabb zöldbe. A
csípőig követte a viselő vonalait, onnan pedig szépen kibővült és uszályban végződött.
Rövid ujja volt, ami alig félig takarta a felkart, de a vállat szabadon hagyta.
Mind ezt, mind a szoknya alját gyönyörű arany hímzés díszítette: virágok és
indaminták. Volt a csípőrész alatt néhány aranyszegélyes fodor, de ezen kívül
nem volt más díszítés rajta. Azonnal beleszerettem, már haza is akartam vinni!
Eldöntöttem, nem érdekel, ki mit mond, én akkor is abban leszek. Isa és
Roderich mögém léptek, hogy lássák, mit találtam. Mindketten meglepődtek, ahogy
megpillantották az a gyönyörű ruhakölteményt.
- Ezt
biztos levisszük, hogy megpróbálhasd, Lizzy! – kacagott fel hirtelen a
tanárnőnk. – Megtaláltad egy esküvői ruha másolatát!
- Esküvői
ruha? – szaladt fel a szemöldököm.
- Igen. Még
nem láttam ezt a ruhát, de mikor idehozták úgy két éve, hallottam, hogy pár
tanár megjegyzi, hogy valami gazdag család lánya ment férjhez ennek a ruhának a
párjában. Az igazi ruha eltűnt, de a nő, mikor idős lett, még utoljára szerette
volna látni, így a képek alapján elkészítették a másolatát.
- És ez az?
– esett le teljesen az állam. Ő csak bólogatott, majd körbemutatott a sok-sok
ruhán.
- Itt
minden öltözéknek van története. Némelyik megjárt egy háborút, mások A
nyomorultak színdarabot, egy másik pedig talán a királyi család valamelyik
tagjáé volt… A tiéd pedig egy idős asszony utolsó kívánsága!
Kerestünk
Roderich-nek is egy megfelelő jelmezt, aztán lementünk a táncterembe. Isa
elhúzta az egyik elválasztó függönyt, az egyik oldalon én, a másikon a fiú
öltöztünk. A tanár segített a fűzővel, amit szerencsére nem húzott olyan
szorosra, mint ahogy a 19. században csinálták, de így is kisebb levegőket
kellett vennem, mint eddig. Rám adott egy alsó ruhát, aminek az aljára egy
kisebb abroncs volt varrva, aztán következhetett, amibe beleszerettem. Az
engedélyemmel kivette a hajamból a csatot, ami felfogta a hosszú hajzuhatagom,
hogy aztán a barna tincsek szinte lezuhanjanak. Isa felé fordultam, aki szinte
ragyogott, aztán megjegyezte, hogy a cipőt még nem muszáj felvennem hozzá.
Hangosan felkacagtam, aztán a zöld-arany lábbelire néztem. Nem volt túl magas a
sarka és nem volt épp mai darab sem, de még nem most akartam betörni…
Miután az
osztrák is végzett, a függöny el lett rántva, mi pedig megcsodálhattuk egymást.
A fiú szeme kikerekedett, az álla épp csak nem esett le.
-
E-Elizabeta…
- Na, a
hangja elakadt. Ez jó jel – suttogta Isa épp elég hangosan ahhoz, hogy Roderich
is meghallja. Az arca vörösbe borult, ahogy felkacagtam és lenézett a cipője
orrára. Ő sem nézett ki rosszul, sőt, a ruha igazán jól állt rajta. Egyszerű,
magas derekú drapp nadrágot viselt, kicsit sötétebb vörösesbarna mellényt vett
fel az ingjére, arra pedig egy sötétkék, combközépig érő kabátot. Lábán fekete,
majdnem térdig érő csizma. Elegánsan nézett ki, bár kissé feszengett a
jelmezben. Odalépett hozzám és a korhoz megfelelően köszöntött: meghajolt és
egy csókot nyomott a kézfejemre. Én is pukedliztem és kissé fejet hajtottam.
- Gyönyörű
vagy, Elizabeta…
- Köszönöm.
Te is jól festesz – pirultam el.
- Csináljak
rólatok képet? – kérdezte Isa hirtelen. Bólintottam és előszedtem a telefonom a
tornanadrágom zsebéből. Roderich mellém lépett és felajánlotta a karját, hogy
belekaroljak. Így tettem, aztán a tánctanárunkra figyeltem, aki elhúzott pár
függönyt, hogy tökéletes legyen a világítás. A mögöttünk lévő nehéz, vörös
elválasztófal is ismét eltakarta előlünk a szoba másik felét. Gyorsan készített
rólunk pár képet, aztán kirohant a saját fényképezőjéért. – A suli honlapjára
is kell ám kép – kacsontott. Lehet kicsit ledöbbentünk, de gyorsan próbáltunk
mosolyt varázsolni az arcunkra. Nagy örömömre, anya is megtalálta ezt a képet.
- Erzsi –
csicseregte boldogan a telefonba november utolsó keddjén. – Láttam a képet a
suli honlapján. Olyan gyönyörű vagy abban a ruhában! De… ki is az a fiú?
Ajjajaj!
Nos, igen.
A képünk csak azután került fel, hogy a többi diák is kiválogatta a ruháit,
készült róluk is kép a próbák és a nézegetés közben, ez pedig november
huszadikán történt. Már előre féltem, hogy a szüleim mikor látják meg, mert
tudtam, hogy akkor jönnek a fent említetthez hasonló kérdések…
- Nos, ő… a
táncostársam és a… barátom? – halkult el a hangom.
- Erzsi! –
sikkantotta. – Miért nem mondtad? Mióta vagytok együtt?
- Október
közepe óta…
- Már egy hónapja?
Jaj, Erzsi, miért nem mondtad…?
- Bocsi –
húztam el a szám egy kicsit a hangja miatt. Szomorúnak tűnt, hogy egy ilyen
dolgot nem mondtam el neki. – Csak vártam, hogy mennyire lesz komoly.
- De még
együtt vagytok, nem? Akkor elég komoly.
- Igen – nevettem
halkan. – Hogy vagytok?
- Jól,
lassan készülünk a karácsonyra. Kéne venni pár díszt még. Az ajándékokról már
ne is beszéljünk!
- Tényleg!
Mit kértek karácsonyra? – kérdeztem azonnal. Szokásom volt megkérdezni, hogy
minek örülnének, mert nem akartam nekik semmi felesleges holmit venni. Csak
akkor nem kérdeztem meg, mikor már tudtam, egy-egy elejtett kis ötletmorzsának
hála, hogy mit fognak kapni.
- Csak azt,
hogy haza gyere…
- Anya –
húzódott szomorú mosolyra a szám. Tudta, hogy úgyis hazamegyek, nem lett volna
olyan igazi ajándék… - De most komolyan.
- Komolyan
csak ennyit kérek. Hogy épségben itthon legyél velünk.
- Rendben.
- Hallo, meine Liebe! – vigyorgott rám
Gilbert másnap, mikor a suli tetőteraszának egyik padján ülve gondolkoztam. Még
mindig az ajándékon járt az eszem, mert nem akartam hazamenni üres kézzel. A
német félrebillentette a fejét, aztán a kabátja zsebébe süllyesztette a kezét.
A legnagyobb meglepetésemre kihúzott egy újabb búzavirágot, de ezúttal nem adta
oda, hanem az ujjai közt kezdte forgatni, miközben beszélgettünk. – Min
gondolkozol?
- A
karácsonyi ajándékokon…
- Ú, kapok
tőled valamit? – lelkesült fel, én meg furcsán néztem rá. Csak a fejem ráztam,
mire kicsit lebiggyesztette a száját.
- Előbb a
szüleimnek és a tesómnak kell találnom valamit, aztán jöhet mindenki más –
sóhajtottam a földet bámulva. Leült mellém, orrát a piros sáljába fúrta, és
várta, hogy folytassam. – Itt a városban már körülnéztem, de nem találtam semmi
jót. Londonban meg nem lesz időm vásárolgatni, alig lesz háromnegyed órám, hogy
átszálljak a másik gépre.
- Szállsz
még át valahol? – kérdezte, egy pillanatra befejezte a növényke piszkálását.
- Az
odaútnál már csak olyat tudtunk foglalni, ami megáll Londonban és Berlinben…
- Berlinben
mennyi ideig leszel? – kérdezte azonnal, tekintetén izgatottságot láttam,
próbált nem túl szélesen mosolyogni a szülővárosa hallatán. Előkaptam a
telefonom és megnéztem az e-mailemben az információkat a repülésről, amit anya
küldött el, miután lefoglalta a jegyeket.
- Három
vagy négy óra…
- Akkor
viszont elviszlek a karácsonyi vásárra. Sok jó cucc van ott – vigyorodott el,
nekem pedig felcsillant a szemem. Komolyan látni fogom a berlini karácsonyi
vásárt? Azt hallottam róla pár általános iskolás osztálytársamtól, hogy nagyon
szép, majdnem vetekszik a bécsivel…
- Tényleg?
- Ja! A berlini karácsonyi vásárt vétek
lenne kihagyni – kacsintott, én pedig a nyakába ugrottam. Éreztem, hogy szinte
lefagyott a mozdulattól, ajkai kissé elnyíltak, ahogy az arcom az övének
nyomtam.
- Kösziköszikösziköszi! – szorongattam
meg, mire ő zavartan nevetni kezdett. Meglengette előttem a búzavirágot, mikor
elhúzódtam, én pedig rögtön utána kaptam. Még mindig le akartam préselni egyet
a kibékülésünk emlékeként. De ő túl gyors volt, a kis kék szirmok eltűntek a
tenyerében.
- Mikor
indulsz? Remélem, ugyanazzal a géppel megyünk – kérdezte hirtelen.
-
Háromnegyed tizenegy körül indul Newcastle-ből a gép Londonba…
-
Örülhetsz, mert akkor Nagyszerűségemmel töltheted a napot – vigyorgott, mint a
tejbetök. Halkan felnevettem és még egyszer megöleltem, amiért segít nekem.
Éreztem, hogy megsimogatta a hajam, aztán elengedett. – De akkor hozz nekem
valamit Magyarországról! – váltott kisfiúba.
-
Hozok-hozok – legyintettem kacagva, de az agyam már Berlinben járt, azon
gondolkozva, hogy mit vehetnék a szüleimnek és a tesóméknak. Na, meg a
nagyszüleimet se hagyjuk ki. Illetve át kell még váltanom a fontot euróba, ha
ott akarok vásárolni, futott át az agyamon.
Szerencsére
a World Akadémia megoldotta, hogy nyitott a diákoknak a helyi bankban egy angol
számlát, amire kaphattunk zsebpénzt, így onnan ki bírtam venni az eddigi kis
megtakarításaimat. Anyuék minden hónapban utaltak húszezer forintnyi összeget,
illetve még augusztus végén a tartalék pénzem egy részét is rárakattam, ami
legalább ugyanennyi volt. Szóval volt elég pénzem, hogy tudjak Európa egyik
legdrágább városában is nézelődni valami szép kis szuvenírért.
Totálisan
lázba jöttem, így szinte végigpattogtam a hét maradékát. Órákon a szokásosnál
is aktívabb voltam, többet marháskodtam Feliks-szel és a többi fiúval is, a
lányokkal tartottam szombat este egy csajos estét, aminek hihetetlenül örültek,
mert eddig úgy érezték kicsit hanyagolom őket. Erre összeszorult a torkom, mert
nem akartam, hogy így érezzenek, hiszen imádtam velük lenni.
Megígértem
nekik, hogy soha többé nem lesz ilyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése